A COP27-re, az ENSZ kiemelt éves éghajlat-változással kapcsolatos tárgyalási rendezvényére idén Egyiptomban került sor. Az esemény több rekordot is megdöntött, nem utolsósorban a résztvevők számának tekintetében. Közel 35 000 résztvevő jelent meg személyesen – visszatérve a rendes kerékvágásba a Covid19-járvány és a nyilvános ülésekre vonatkozó korlátozások két éve után.

A konferencia, amelyet eredetileg azért hívtak össze, hogy megállapodjanak az éghajlatváltozás kezelését célzó javaslatokról és megoldásokról, és lehetőségeket keressenek az éghajlatváltozás következményeinek enyhítésére és a hozzá való alkalmazkodásra, mára egy olyan fórummá vált, amelyet arra szolgál, hogy rávilágítsanak arra a hatásra, amelyet az éghajlatváltozás gyakorol az emberekre, függetlenül attól, hogy honnan jönnek, és milyen körülmények között élnek. A COP27-et zsúfolt napirend és túlzott elvárások jellemezték. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló erőfeszítések mellett számos különböző szakpolitikai kérdésről tárgyaltak, az egészségügytől a nemek közötti egyenlőségen át az emberi jogokig. Most első ízben a mezőgazdaságot is felvették az ülés napirendjére. Ez jól mutatta, hogy a talaj- és erdőpusztulás milyen káros következményekkel jár élelmiszerrendszereinkre és a mezőgazdasági termelők megélhetésére nézve, és emellett egy újabb dimenzióval mélyített tovább egy már így is nagyon összetett problémát.

A végeredmény, amely úgy született, hogy 36 órával túllépték a konferencia időkeretét, inkább az éghajlati igazságosságról, mint az éghajlatváltozás elleni fellépésről szól. Pozitív meglepetés volt, hogy megállapodás született a „veszteség- és káralapról”, azaz a legsérülékenyebb fejlődő országokban az éghajlatváltozás miatt bekövetkezett vagy bekövetkező környezeti károk és környezetkárosodás kompenzálására nyújtott pénzügyi támogatásról. Ez a téma majdnem egy évtizedet várt az éghajlatváltozási konferencián történő megvitatására, mielőtt végre napirendre került az idei COP-on.
Kevés, illetve pontosabban fogalmazva semmilyen előrehaladást nem értek el egy határozottabb éghajlat-politikai fellépés terén, azaz az országok szén-dioxid-kibocsátásuk csökkentésére irányuló erőfeszítései és kötelezettségvállalásai fokozásának tekintetében, Az Európai Bizottság tárgyalóinak arra irányuló kísérlete, hogy a veszteség- és káralaphoz nyújtott támogatásukat a nagy szennyezők, nevezetesen Kína által a kibocsátásuk jelentős csökkentése érdekében tett engedményekhez kössék, kudarcot vallott. Még annak is fennállt a valós veszélye, hogy egyes országok feladják a 2015-ös Párizsi Megállapodás keretében és tavalyi glasgow-i COP26 konferencián elért célokat.

A „végrehajtási COP”-on, ahogyan a Sarm-es-Sejkben tartott konferenciát nevezték, így például veszélybe került számos már korábban elért eredmény, különösen a felmelegedés 1,5 °C-ra való korlátozásának célkitűzése. Az országok számos egyéb téma mellett Kína státuszáról (tényleg még mindig fejlődő országnak számít?), az összes fosszilis tüzelőanyag vagy csak a szén fokozatos kivezetéséről, illetve megszüntetéséról és az alapokhoz és technológiákhoz kapcsolódó keretfeltételekről vitatkoztak hosszasan.
Ez a dinamika felveti azt a kérdést, hogy a COP formátuma továbbra is megfelel-e a célnak. A fő cél – a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességéről szóló globális megállapodás elérése – a párizsi COP21 konferencián valósult meg. A végrehajtás módja, azaz, hogy milyen módszereket kell alkalmazni a kibocsátások elszámolására vagy a csökkentés ellenőrzésére, illetve hogy mely szervezetek legyenek felelősek ezért, és hol legyen a székhelyük, erősen technikai jellegű kérdések, amelyet talán nem kellene közel 200 ország miniszterei körében megtárgyalni, különösen akkor, ha minden konferencia a nulláról indul bármely olyan témában, amely nem tetszik néhány résztvevő félnek. A végrehajtás kérdéseivel az állam-, illetve kormányfők részvételével tartott éves ülések helyett inkább technikai, szakértői szinten kellene foglalkozni, amelynek keretében a felek hosszabb időközönként találkoznak egymással, amikor új megállapodásokra van szükség a munka előmozdítása érdekében.

Az Egyiptomban rendezett COP27 tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a konkrétabb és ambiciózusabb éghajlat-politikai fellépés tekintetében, ugyanakkor hozott némi előrelépést az éghajlati igazságosság területén. A konferencia azonban nagyon sikeresnek bizonyult az éghajlat-politikai, emberi jogi és környezetvédelmi aktivisták találkozójának platformjaként, szemléltetve az éghajlat-politikai fellépéseket vagy azok hiányát, és továbbra is felhívva a figyelmet az éghajlatváltozás valós és jelenlegi veszélyeire.