Andrej Gnyot

Ahhoz, hogy Belaruszban letartóztassák az embert, elég rossz szakmát választani. Mint kiderült, egy ilyen végzetes hibáért még Európa közepén, például Szerbiában is letartóztathatnak. És egy olyan tekintélyes nemzetközi szervezet, mint az Interpol, még meg is könnyíti ezt. Bár szavaimból keserű szarkazmus cseng ki, egyáltalán nem túlzok, ez a keserű igazság. A nevem Andrej Gnyot. Belarusz filmrendező, újságíró és volt politikai fogoly vagyok. Íme a történetem.

1999-ben döntöttem úgy, hogy újságíró leszek. A televízió és a rádió volt a szenvedélyem, az álmom és hobbim is. Vajon el tudta volna-e képzelni egy 17 éves, hogy hazájában a független újságírást később szélsőségesnek bélyegzik, és minden más média pusztán a propaganda szócsövévé válik? Nem, egyikünk sem várta, hogy a 21. században megtörténhet ilyen Európában. Pedig pontosan ez a helyzet ma a diktatórikus Beloruszban: az országban nincs egyetlen független médiaorgánum sem. Az összes média az állam tulajdonában van. Az állam szigorú ellenőrzést gyakorol a szerkesztői politika felett, amely nagyon egyszerű: Lukasenko önmaga által kikiáltott hatalmát dicsérik, és bárkit, aki – akár konstruktív módon – ezt kritizálni merészeli, a kommunista múltból kölcsönzött kifejezéssel „a nép ellenségének” neveznek.

A 2000-es évek közepén így tehát fiatal és naiv újságíróként ebben a szakmában próbáltam megtalálni helyemet. Tanulmányaim alatt és után rengeteg gyakorlati tapasztalatot szereztem a televízióban és a rádióban, és pontosan tudtam, mit akarok. A lehetőségek azonban gyorsan szűkültek: a magán rádióállomásokat bezárták vagy államosították, a független televíziós csatornák pedig nem tarthatták meg a műsorszórási frekvenciaengedélyeket. Nem sok választásom volt: az ember vagy a propagandának dolgozott, vagy pedig kerülte az érzékeny kérdéseket, és a könnyű szórakoztatásra korlátozta tevékenységét. Az újságírás csak néhány újságnak és független internetes portálnak köszönhetően maradt fenn Belaruszban. Sok újságíró elhagyta a szakmát, sokukat pedig nyomás alá helyezték. A belarusz tájékoztatási minisztérium rendszeresen figyelmeztetéseket adott ki a médiának, és már három figyelmeztetés elegendő volt engedélyük visszavonásához. A Belarusz Újságírók Szövetsége szerint 2020 és 2024 között 21%-kal csökkent az újságok száma. A belarusz piacon csak ártalmatlan publikációk maradtak, mint például a dácsák tulajdonosainak, a viccek kedvelőinek és a keresztrejtvényfejtőknek szóló kiadványok. A hatóságok minden független társadalmi-politikai kiadványt megszüntettek, vagy a kiadók maguk döntöttek úgy, hogy nem nyomtatják ki ezeket, mert ellehetetlenedett működésük.

Nekem szerencsére sikerült egy kompromisszumos megoldást találnom: nyilvánosan áttértem a rendezésre és a kreatív munkára, ahol nagy sikereket értem el. Ugyanakkor önkéntesként folytattam újságírói munkámat is, név nélkül, hogy elkerüljem a lelepleződést. Ez hatékony taktikának bizonyult. Összes tapasztalatom és szakmai kapcsolatom felhasználásával 2020-tól friss videofelvételekkel tudtam ellátni a független médiát, és polgári és politikai aktivizmusban is részt tudtam venni – a „Belarusz Sportolóinak Szabad Szövetsége SOS.BY” elnevezésű emberi jogi polgári mozgalom társalapítója lettem. Nem gondolom, hogy részrehajlással és bűnrészességgel lennék vádolható, mert országom népének oldalát választottam – a diktatúrának semmi köze nincs az objektivitáshoz, ahogy a propagandának sem az újságíráshoz.

2021-ben Belarusz 180-ból a 158. helyen állt a sajtószabadság rangsorában. 2020-hoz képest öt hellyel visszaesett. „Belarusz a médiamunkások számára legveszélyesebb ország Európában” – figyelmeztet a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi emberi jogi szervezetet.

2020-ban, a tüntetések évében, a belaruszok preferenciái a következők voltak: a válaszadók 60%-ának legfontosabb hírforrásait az internet és a közösségi média jelentették. A televízió – csak a válaszadók 11%-a esetében. Nyomtatott sajtó – 7%, rádió: 5%. Miután a diktatórikus rezsim ezt tudatosította magában, kemény és hajthatatlan fellépésbe kezdett. A vezérgondolat a „szélsőségesség” elleni küzdelem volt, amely a cenzúra és az üldöztetés alapját képezte. A hatóságok megakadályozzák a hozzáférést azon médiaorgánumok tartalmaihoz, amelyek külföldről folytatják tevékenységüket, és a velük folytatott együttműködés bármilyen formája a szélsőségesség megnyilvánulásának minősül.

2023 végén 32 újságíró ült börtönben Belaruszban. A fogdákban az újságírókat nyomás alá helyezik, és embertelen körülmények között tartják. Emberi jogi aktivisták szerint Igor Losik, a „Szabadság Rádió” bloggere és újságírója hosszú ideig éhségsztrájkot folytatott a börtöntáborban, majd vágási sérüléseket ejtett a kezén és a nyakán. 15 éves börtönbüntetésre ítélték. A „szélsőséges formációknak” nevezett független médiával való együttműködés bármely formájával kapcsolatos büntetőeljárások egyre gyakoribbak. Új tendencia, hogy nemcsak a civil társadalom képviselőit üldözik, hanem azokat az átlagpolgárokat is, akik észrevételeket tesznek az újságírókat érintő társadalmi és politikai eseményekkel kapcsolatban.

2024. október 31-én a belarusz rezsim a személyes Instagram-fiókomat „szélsőséges anyagnak” nyilvánította. Ez azt jelenti, hogy nemcsak ellenem, hanem minden belarusz követőm ellen is büntetőeljárás indul a fiókomra való feliratkozás miatt. A diktatúra több mint 5000 internetes forrást nyilvánított „szélsőségesnek” Belaruszban. Talán egyetlen más európai ország sem képes ilyen lenyűgöző statisztikákkal büszkélkedni! Vajon mi, belaruszok, úgy gondoljuk, hogy kellő figyelem hárul a belarusz újságírás problémájára? Őszintén megmondom Önöknek, hogy nem, ez a probléma nem kap elég figyelmet. Belaruszban nemcsak az újságírás intézményét bontják le, hanem fizikailag is megsemmisítik az újságíró szakembereket.

Ezenkívül a diktatúra arra törekszik, hogy Belaruszon kívül is üldözze az újságírókat és aktivistákat. Az én esetem egy ilyen üldöztetés mintapéldája. A rezsim megtanulta, hogy demokratikus intézményeket használjon fel embertelen céljainak elérése érdekében. Újságírókat, aktivistákat, bloggereket és politikailag aktív polgárokat vonnak büntetőeljárás alá adóbűncselekmények miatt, főként azért, mert a múltban nem fizettek adót. Ez tökéletes figyelemelterelésnek bizonyul az üldöztetés mögött meghúzódó politikai indítékok elrejtésére. Alesz Bjaljacki Nobel-díjas emberi jogi aktivista pénzügyi vádak miatt van börtönben. A „TUT.BY” független médiaorgánum főszerkesztője (amelyet a rezsim 2020-ban semmisített meg) és kollégái ugyanerre a pénzügyi cikkre való hivatkozással vannak rács mögött. Az Interpol ugyanezt a gazdasági bűncselekményről szóló cikket fogadta el indokként, amikor utánam nyomoztak. Az Interpolnak közel nyolc hónapjába tellett, hogy lefolytassa a belső vizsgálatot, és megállapítsa, hogy az utánam való nyomozás szabályzatának 2. és 3. cikkébe ütközik. Ennek ellenére letartóztattak, és a belgrádi központi börtönbe zártak hét hónap hat napra. Öt hónapot töltöttem házi őrizetben, szigorú korlátozások mellett. A Szerb Legfelsőbb Bíróság kétszer úgy határozott, hogy kiadnak a belarusz diktatúrának. Ügyvédemmel együtt kétszer sikeresen fellebbeztem e határozat ellen. Összességében életem egy évét, valamint testi és szellemi egészségemet vették el tőlem. És mindezt csak azért, mert rossz szakmát választottam a rossz országban. Csak azért, mert volt véleményem, és azt aktív polgári szerepvállaláson keresztül kifejezésre juttattam.

Szerencsére sikerült felülkerekednem – különben most nem olvasnák ezeket a sorokat. Az újságírók, politikusok, a civil társadalom és civil szervezetek hihetetlen szolidaritásának köszönhetően elhagytam Szerbiát, és Berlinben biztonságba jutottam. De a történetem itt még nem ért véget. Sokáig tart fog még tartani, mire felépülök, és hosszú küzdelem áll még előttem. Tudom, hogy kötelességtudattal választottam meg hivatásomat, még akkor is, ha egyesek szélsőségesnek gondolják. Tudom, hogy a független újságírás a demokratikus társadalom szerves része. Egy olyan társadalomé, amit mi, belaruszok, fel akarunk építeni. És szeretnénk, ha nem lennénk egyedül ezen a fontos úton.