Maria Nikolopoulou, az EGSZB munkavállalói csoportjának tagja

Ma is van még értelme annak, hogy március 8-án megünnepeljük a nemzetközi nőnapot? Több mint 110 év telt el azóta, hogy Clara Zetkin javaslatot tett egy „dolgozó nők napja” létrehozására, és több mint 40 év azóta, hogy az ENSZ kihirdette a nők jogainak nemzetközi napját és a nemzetközi békenapot. A társadalmak az elmúlt évszázadban sokat fejlődtek.

A nők ma már szavazhatnak, van saját útlevelük, tanulhatnak, lehetnek miniszterelnökök, akár a Holdra is eljuthatnak, maguk dönthetnek arról, hogy férjhez mennek-e, és ha igen, mikor, hogy legyenek-e gyerekeik – a nők és a férfiak egyenlőek a törvény előtt. Akkor hát mi a gond? A gond az, hogy – még ha a felszínen minden ragyogónak tűnik is – a háttérben ma is ott vannak azok a társadalmi, kulturális és jogi akadályok, amelyek gátolják a nők boldogulását.

Kár, hogy egyesek nem látják a nőkben rejlő lehetőségeket, és akadályozzák, hogy bizonyos állásokba vagy magasabb posztokra kerüljenek. Ezért másokkal együttműködve mi is tenni szeretnénk az ENSZ nemek közötti egyenlőségre vonatkozó 5. fenntartható fejlődési céljának megvalósulásáért.

Nehezen fogadható el, hogy még ma is nagyrészt a nőkre hárul a családról való gondoskodás és az egyéb házimunkák terhe, miközben ők is ugyanannyit dolgoznak, mint a partnerük. Ezért mi mindent megtettünk, hogy létrejöjjön egy, a munka és a magánélet közötti egyensúlyról szóló irányelv.

Abszurd dolog, hogy ugyanazért a munkáért a nők kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak. Ezért üdvözöljük a fizetések átláthatóságáról szóló uniós irányelv elgondolását.

Nem etikus, hogy annak ellenére, hogy a Covid19-világjárvány alatt elismertük, hogy a legalapvetőbb feladatokat, például a takarítást vagy az idősek gondozását, nők – és közöttük is gyakran okmányokkal nem rendelkező migránsok – végzik, az érintettek még mindig siralmasan alacsony fizetést kapnak, és sokszor embertelen körülmények közt dolgoznak. Ezért szükségünk van egy, a megfelelő minimálbérekről szóló uniós irányelvre, és a tagállamoknak ratifikálniuk kell a háztartási alkalmazottakról szóló C189. számú ILO-egyezményt.

Elfogadhatatlan, hogy egyes nőket arra kérnek, hogy szexuális szolgáltatásokkal „fizessenek” a munkahelyi előléptetésért, vagy hogy munkahelyi zaklatás céltáblái legyenek csupán azért, hogy mások valakin levezethessék a feszültségüket. Ezért minden eddiginél sürgősebb, hogy a tagállamok ratifikálják a munkahelyi erőszakról és zaklatásról szóló C190. sz. ILO-egyezményt.

Felháborító, hogy nap mint nap nőket ölnek és erőszakolnak meg, és vannak, akik az ilyen cselekmények igazolásaképp azt mondják, hogy „ő tehet róla” vagy „biztos kihívóan viselkedett”. Harcolnunk kell tehát azért, hogy már a legkisebb fiúk és lányok is alapos oktatást kapjanak az egyenlőség és az egymás iránti tisztelet elveiről, hogy igazságügyi rendszereink reakcióképesek legyenek, illetve hogy szociális rendszereink támogassák a kapcsolati erőszakot elszenvedett nőket.

Ma is nagyon fontos, hogy a feminista nők és férfiak nyíltan hangoztassák nézeteiket, továbbá támogassák és sürgessék a politikai és kulturális változásokat, hogy végül mindenki valóban egyenlő lehetőségeket élvezhessen. De amíg nem ünnepelhetjük a „nemek közötti egyenlőség nemzetközi napját”, addig ünnepeljük továbbra is a nemzetközi nőnapot.