Azzal a meggyőződéssel mentem a COP-re, hogy sürgősen cselekednünk kell, már csak kevés időnk maradt. A COP27döntő fontosságú volt, ahol a céloktól el kellett volna jutni a cselekvésig, a végrehajtás COP-ja kellett volna, hogy legyen.

A valóság nem hagy illúziókat, és minden pillanatban emlékeztet bennünket a globális felmelegedésre, szembesítve minket az éghajlatváltozással kapcsolatos saját tétlenségünkkel.

Az utóbbi években a politikai akarat hiánya a globális nemzetközi együttműködés hiányára utalt, ezt példázza többek között egy megfelelő kárenyhítési alap létrehozásának elmaradása. Pedig ez az, amit a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő és leginkább érintett országok évek óta követelnek.

Ezt a célt a legutóbbi COP-n végre sikerült elérni, bár még mindig nem tudjuk pontosan, hogyan fog megvalósulni.

A COP 27 hosszas és összetett vitákat követően létrehozott egy munkaprogramot az igazságos átmenetről, amely a szociális párbeszédre és a szociális védelemre épül. Ez a megközelítés mindig is a szakszervezeti mozgalom, valamint az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság visszatérő követelése volt.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy emberi jogok nélkül nincs éghajlati igazságosság, és hogy a munkajogok emberi jogok. Sarm-es-Sejkben pedig sok szó esett a jogokról. A civil társadalom, a nagy szervezetek, a szakszervezetek és egyes kormányok elítélték az emberi jogok hiányát Egyiptomban.

Egy másik kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, magára a COP-k működésére, sőt magára a nemzetközi éghajlat-politikára vonatkozik: meg kellene-e fontolnunk ezek reformját, nem kellene-e jobban odafigyelni a civil társadalomra, a szociális partnerekre, a fiatalokra és a nőkre, nem kellene-e jobban bevonni őket a döntéshozatalba?

Ami a COP általános eredményét illeti, az éghajlati vészhelyzet súlyosságát tekintve kétségtelenül hiányzik belőle az ambíció. Hitetlenkedve figyeltük a vitákat olyan kérdésekről, amelyeknek mára már természetesnek kellene lenniük, mint az 1,5 °C-os cél, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának gyorsabb csökkentése stb., nem is beszélve a finanszírozási kérdésekről.

Végül pedig egyértelmű, hogy az éghajlati tárgyalások továbbra is férfiak uralta terület, mind a számuk, mind pedig a hierarchiában betöltött pozíciójuk tekintetében. A nők jelenléte az éghajlat-politikai döntéshozatalban alapvető fontosságú, hiányuk pedig súlyosbítja az egyenlőtlenségeket, és megakadályozza, hogy a nők teljesebb mértékben hozzájáruljanak az éghajlat-politikák alakításához és végrehajtásához.

Telik az idő, és a COP 27 után biztosak lehetünk abban, hogy bár történt némi előrelépés, még mindig sok a tennivalónk.

Isabel Caño Aguilar

a fenntartható fejlődés megfigyelőközpontjának alelnöke