Sandra Parthie írása

Zavarok, átmenet, átállás, szerkezetváltás – kétségtelen, hogy „érdekes időket” élünk. Napjainkban az európai emberek egyszerre több megatrenddel is szembesülnek: éghajlatváltozás, gazdaságaink szükséges dekarbonizációja, digitalizáció és a munkaszervezés szükséges újragondolása, deglobalizáció és a gazdasági relevancia megőrzésének jelentősége.

Az ipari ágazatban a verseny egyre élesebb és egyre inkább globális. Az európaiak jó ideje megszokták, hogy világszinten ők írják a szabályokat, élen járnak a technológiai fejlődésben és mind társadalmi, mind gazdasági szempontból egyre jobban élnek. Mára azonban megingott ez a sok „bizonyosság”. Előfordulhat, hogy Európa csak kibic lesz a Kína és USA uralta új világrendben.

„Na és?” – gondolhatják egyesek. Pedig rendkívül fontos kérdésről van szó, Európa ugyanis nem büszkélkedhet sok természeti erőforrással. Gazdasági jólétünket és társadalmi jóllétünket évszázadok óta a nemzetközi kereskedelemre és arra alapozzuk, hogy el tudjuk érni és hasznosítani tudjuk a legkülönfélébb erőforrásokat, az ezüsttől a fűszereken át egészen az olajig és a földgázig. Európa gyakran dominálta kereskedelmi partnereit, és a saját érdeki szerint alakította a kereskedelmi szabályokat és normákat. Erre piaci erejének, verseny- és innovációs képességének köszönhetően volt lehetősége.

Ez azonban változóban van. Bár az EU az egységes piac kiteljesítésén munkálkodik, továbbra is sok a belső akadály, számos nemzeti érdek lassítja a folyamatot. És miközben a tagállamok szabályozási részletkérdéseken civakodnak, csökken az EU általános piaci ereje, különösen Ázsiához képest. Az előrejelzések szerint 2030-ra a gazdasági növekedés legalább 85%-át az EU-n kívül generálják. Ez azt jelenti, hogy olyan piacokon, olyan szabályok és normák szerint, amelyeket más országok alakítottak ki, ahol az európai értékek – a szociális védelem, a munkavállalói jogok, a szociális párbeszéd, a munkaügyi és környezetvédelmi normák – nem játszanak szerepet. És ez azt is jelenti, hogy az európai vállalkozások és vállalkozók egyre nehezebben férnek hozzá a nagyon is szükséges erőforrásokhoz. Nemcsak azért, mert növekszik az erőforrások iránti globális kereslet és ezáltal a verseny, hanem azért is, mert erősödik a protekcionizmus, és szaporodnak az országokat, vállalatokat és gazdaságokat sújtó kényszerítő vagy megtorló intézkedések. Ezek a változások befolyásolják az olyan erőforrások elérhetőségét, mint a ritkaföldfémek és a nyersanyagok, amelyekre pedig feldolgozóiparunknak szüksége van ahhoz, hogy működjön és minőségi munkahelyeket kínáljon.

Ezt a kérdést nem oldjuk meg azzal, hogy stratégiai „autonómiát” szorgalmazunk. A protekcionizmus támogatása és a gazdasági önellátásra való törekvés zsákutcába vezet. Európa nem lehet autonóm, mivel nem rendelkezik erőforrásokkal. Így folytatnia kell a küzdelmet a működő világkereskedelmi rendszerért.

De szüksége van egy olyan stratégiára, amely kiutat mutat ebből a helyzetből. Fontos, hogy Európa csökkentse egyoldalú függőségeit (ahol csak lehet), változtasson erőforrás-igényes fogyasztási és termelési szokásain, növelje feldolgozási kapacitását és – beruházások révén is – fejlessze a jövőorientált ágazatokban működő termelőüzemeit, különösen a nagy értékű áruk tekintetében, amelyeknél elengedhetetlen, hogy az EU megőrizze technológiai és innovációs potenciálját.

Ezért helyes, hogy immár a fenntarthatóság és a klímasemlegesség számít gazdasági tevékenységeink irányadó elvének. Európa versenyképességének egyik meghatározó tényezője az energia – pontosabban az, hogy miként termeljük az energiát, és mennyit fizetünk érte. Napjainkban az energiaárak aktuális emelkedése áll a figyelem középpontjában és okoz fejtörést a magánháztartásoknak, csakúgy mint az iparnak és a politikusoknak. Történelmi tapasztalat, hogy aggasztó geopolitikai következmények is várhatók. Európa energiaellátása továbbra is nagymértékben függ a külső termelőktől. Ennek megváltoztatása több szempontból is gazdaságaink előnyére válna: a megújuló energiára és a decentralizált energiaellátásra irányuló beruházások fellendítik az európai gyártókat, csökkentik a szén-dioxid-kibocsátást és az ingadozó árú fosszilis tüzelőanyagoktól való függőséget, és hosszú távon mérséklik az energiaárakat. Ez tehát szakpolitikai prioritás Európa számára.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az EU nem egy monolitikus tömb. Így az egyes régiók és tagállamok más-más mértékben képesek alkalmazkodni az új igényekhez, illetve kezelni a zavaró tényezőket. Az átálláshoz beruházásokra van szükség a kutatásba, az innovációba, az infrastruktúrába, a vállalkozások bevonzásába, a vállalatok számára kedvező termelési és gyártási feltételekbe, valamint az új technológiákba és anyagokba. De be kell ruházni olyan intézkedésekbe is, amelyek a szerkezetváltás sújtotta ágazatokban munkát vállalókat és foglalkoztatottakat segítik: az oktatásba, a tovább- és átképzésbe.

Nem minden tagállam van egyformán jól felvértezve ahhoz, hogy megküzdjön ezekkel a feladatokkal. Emellett a világjárvány csak súlyosbította a tagállamok közötti egyenlőtlenségeket, és a kormányok igen eltérő módon vélekednek arról, hogy mit kell tenniük és milyen sorrendben. A politikai vezetőknek azonban a különbségek dacára is tisztán kell látniuk: az éghajlatváltozás nem vár a következő választásokig, a digitális és zöld beruházásokhoz rendelkezésre állnak pénzügyi források, és a közigazgatás kapacitásépítése és jobb irányítása nem boszorkányság, hanem politikai akarat kérdése. A polgárok tisztában vannak a folyamatban lévő strukturális változásokkal. Ha el akarjuk érni, hogy támogassák a változások kezeléséhez szükséges politikai intézkedéseket, akkor széles körű konzultációs és kommunikációs kezdeményezéseket kell indítanunk, különösen a szociális partnereknek és a civil társadalom képviselőinek a részvételével.

Sandra Parthie a Német Gazdaságkutató Intézet (Institut der deutschen Wirtschaft) brüsszeli irodájának vezetője. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság Munkáltatók csoportjának tagja, és a Hogyan járulnak hozzá az azonosított ipari ökoszisztémák az EU stratégiai autonómiájához és polgárai jólétéhez? című vélemény előadója.