Sébastien Maillard: Micsoda? „Idetartozás”?

Az „idetartozás” az EU Tanácsának francia elnöksége által választott hármas jelszó utolsó eleme, melynek hallatán a legtöbb ember felvonja a szemöldökét. Miről is van szó? Arról a valamiről, amitől európainak érezzük magunkat, a tudatról, hogy erről a kontinensről származunk, azaz idetartozunk. Ezt sem elrendelni, sem pedig megvásárolni nem lehet. Franciaországnak azok a térségei, amelyek sokat köszönhetnek a „brüsszeli” támogatásoknak, nem feltétlenül Európa legelkötelezettebb támogatói. Ezt az egyéni, ugyanakkor kollektív érzést ugyanis szítani, táplálni és érlelni kell.

Mégis hogyan? Európához tartozásról háromféle értelemben beszélhetünk. A legnyilvánvalóbb, amelyikre gyakran nem is gondolunk, a – talán ez a legjobb szó rá – civilizációs értelemben vett idetartozás. Talán Önök is érezték ezt nyáron, ha volt alkalmuk utazni. Róma, Prága, Lisszabon vagy Athén utcáin, főterein, a katedrálisokban, a kávéházak teraszán vagy az opera mellett elfoghat egy olyan érzés, hogy a stílusok és a nyelvek sokszínűsége dacára otthon vagyunk. A kollektív emlékezet nyomai ezek, melyek a nemzeti kereteket áttörve egyesülnek a saját emlékeinkkel. Anélkül, hogy egyengetni, egyesíteni vagy egységesíteni próbálnánk őket. Anélkül, hogy ez egy cseppet is gyengítené nemzeti és/vagy regionális kötődésünket, amely ugyanúgy él és virul. Európainak lenni egyszerűen azt jelenti, hogy e városokat róva nem érezzük száműzöttnek magunkat – legalábbis kevésbé, mint más földrészeken. Ehhez szükséges, hogy az iskolai oktatás európai dimenzióval is rendelkezzen.

Az idetartozás mindemellett polgársági kérdés is: az, hogy valóban, és mindig európai polgárnak tartsuk magunkat, ne csak az európai választások idején. Ehhez pedig el kell tudnunk fogadni a megszavazott uniós irányelvek demokratikus legitimitását, ahelyett hogy azokat „brüsszeli ukáznak” tekintenénk; hogy az eurót saját pénzünkként, ne pedig egy mások által ránkerőltetett valutaként használjuk. Tágabb értelemben arról van szó, hogy magunkat az Európai Unió, és ne csupán az ahhoz tartozó egyik tagállam polgárának tekintsük. A gyakorlatban az idetartozás e formája elsősorban azon alapul, hogy a médiából hogyan tájékozódunk az európai ügyekről. Az uniós biztosok, az EP-képviselők – és az EGSZB tagjai – jelen vannak-e politikai látóterünkben, vagy nem is tudunk róluk?

Végezetül az Európához tartozás harmadik módja az, ha úgy érezzük, szomszédainkkal közös a sorsunk, közös a jövőképünk, és ugyanazokat az elveket valljuk. Itt nyer értelmet az „Európa építése” kifejezés. A közös építkezés során, így vagy úgy, mindig egy nagy tervet igyekszünk megvalósítani: először a békét kellett megteremteni, aztán fel kellett építeni az egységet; ma pedig szilárdan ki kell állnunk a világ többi részével szemben, küzdenünk kell a globális felmelegedés ellen, és meg kell őriznünk a demokráciát a tekintélyelvűséggel szemben. Egyszóval nemcsak attól leszünk európaiak, hogy magunkénak érezzük az ősi köveket, vagy hogy ugyanazon szabályok szerint élünk, hanem attól is, hogy ugyanazokat az értékeket valljuk és közösek a geopolitikai érdekeink.

Az idetartozás e három ismérve túl gyakran egymástól elszigetelten van jelen. Az első a múltra, a második a jelenre, a harmadik pedig a jövőre összpontosít. Az első a történészeket és a művészeket, a második a közgazdászokat és az ügyvédeket, a harmadik pedig a filozófusokat és a stratégákat fogja meg. A teljes idetartozás megvalósításában az a nehéz, hogy egyesítsük ezt a három megközelítést, ahelyett hogy szembeállítanánk őket. Jobban mondva lássuk meg, hogyan fonódnak össze. Ma szó sem lenne „Európa építéséről”, ha az európai civilizáció már nem létezne, és nem lenne ott az EU, hogy képviselje az érdekeit a világban. E három dimenzió összekapcsolása és összehangolása jelenti a legnagyobb kihívást az Európához tartozás érzésének megteremtésében. Ehhez pedig nem elég egy féléves elnökség.

Sébastien Maillard

a párizsi Jacques Delors Intézet igazgatója