Hélène Theunissen: „Ha egy művész nem alkothat, légüres térben érzi magát”

A művészek a világjárvány járulékos áldozatai. Néhány kérészéletű ideiglenes újranyitás ellenére a színházak zárva vannak. E váratlan körülmények hatására számos színész, rendező, zenész, táncos és színpadi technikus egy csapásra munka nélkül maradt, ami mindenekelőtt a jövővel kapcsolatos félelmet és hatalmas frusztrációt kelt bennük.
Ha egy művész nem alkothat, üresnek és haszontalannak érzi magát.

Bár sokan azt hiszik, a művészek jól kihasználhatják ezt az időszakot olvasásra, írásra, korábbi projektek újraindítására vagy újak létrehozására, az igazság az, hogy az ihlet nem jön parancsszóra. A bizonytalanság és a szorongás légkörében a művészek kevésbé képesek inspirálódni. Ez a körülmények által ránk kényszerített, „kötelező” idő nagyon nehezen használható ki, mivel ez egy fajta felfüggesztett idő, melyet nem saját akaratunkból engedélyeztünk magunknak. Ez a helyzet valósággal letaglózó a művészek számára. És minél tovább tart, annál kétségbeejtőbbé válik. Egy év leforgása alatt harmadszor fordul elő, hogy bezárják a színházakat és felfüggesztik az előadásokat.
 
És akkor még nem beszéltünk a pénzügyi következményekről. Igaz, hogy a kényszerszabadság miatt nyújtott állami támogatás segít, de itt nagyon hosszú és bonyolult ügyintézést igénylő adminisztratív folyamatokról van szó. A pénz lassan csordogál a bankszámlákra, és a támogatás csak a fizetés egy részét fedezi. Emiatt számos művész nehéz pénzügyi helyzetbe került.
 
Ami a leendő előadások műsorra tűzését illeti, a színházigazgatók túlterheltek, és folyamatos döntési kényszerben vannak, hogy az egészségügyi válság áldozatául esett előadások közül melyikeket illesszék be későbbi műsortervükbe. Az új projektek a sor végére kerülnek. A színházakban, az operaházakban, a mozikban és a rendezvényszervezői szektorban feltorlódtak az előadások és a különböző projektek. A jövő bizonytalan, ami folyamatos szorongást kelt.

Ebben a bizonytalanságban már-már lehetetlen összeszedettnek maradni.
 
Amikor azt halljuk a médiában, hogy, mi, a kulturális életben dolgozók, a társadalom „nem alapvető fontosságú” részéhez tartozunk, az egyszerre rendkívül sértő, de egyben önmagunk megkérdőjelezéséhez is vezet. Egész életemet a szakmámnak áldoztam: amikor azt hallom, hogy mindezt a munkát az állam nem tekinti „alapvető fontosságúnak”, az elszomorít és kétségbe ejt. A művészek tehát mind pénzügyileg, mind lelkileg nagyon rossz passzban vannak.
 
Hogyan váljunk ismét „alapvető fontosságúvá”?
 
Pozitívumok is vannak. Nagyfokú szolidaritás a művészek között. Az új technológiák bizonyos művészeket hozzásegítettek ahhoz, hogy új kifejezési formákat találjanak. Új életstratégiákat, létezésmódokat kellett keresni. De soha semmi nem helyettesítheti egy művész valódi, fizikai színpadi jelenlétét. Az élő előadás csodáját a hús-vér közönséggel megvalósuló egyszeri és megismételhetetlen közösségélmény teremti meg. A művész és a közönség testi jelenléte elengedhetetlen ahhoz, hogy létrejöjjön a művészet által közvetített kegyelmi pillanat.
 
Az emberek kezdik a bőrükön érezni a kultúra hiányát – ez is pozitívum. Amikor újranyílnak a kulturális helyszínek, úgy vélem, hogy majd más módon mozgósítják a közönséget, mint korábban, mivel most nyilvánvalóvá vált, hogy milyen létfontosságú a kultúra. És az is, hogy a művészek igenis alapvető fontosságúak a kollektív szabadság és önmegvalósítás szempontjából. És talán, legalábbis reméljük, az emberek jobban akarnak majd részesülni mindebből, mint korábban.
 
A művészeti szakmákban a válság minden korosztályt nehéz helyzetbe hozott. De a fiatalok helyzete a legdrámaibb. Jelenleg a Conservatoire Royal-ban úgy dolgozom a diákjaimmal, leendő színészekkel, hogy nem is látom az arcukat. Nagyon megszenvedik ezt a kétségbeejtő helyzetet. A frissen végzettek semmilyen ajánlatot nem kapnak. Nem férnek hozzá a szakmai hálózatokhoz. Rengeteg támogatásra lesz szükségük ez után a válság után.
 
De a leállás a művészek minden nemzedékét sújtja. Mert minél több tapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb az igényünk a színpadi jelenlétre. A legidősebbek attól tartanak, hogy már soha nem kapnak felkérést. Hogy ezek az ínséges idők karrierjük végét jelentik.
 
Ki-ki személyes erejét veti latba ebben a küzdelemben. Vannak köztünk olyanok, akik összeomlottak, és bármiféle ihlet híján vannak. Vannak olyanok is, akik megkétszerezett energiával, bármi áron tenni, alkotni próbálnak, például a közösségi média és az új technológiák segítségével. És vannak olyanok is, mint én, akik egyik nap rendelkeznek a szükséges energiával, másnap peddig egy szemernyivel sem.

Hélène Theunissen