Giulia Barbucci: A szakszervezetek hangja az utóbbi hónapokban erősebb volt, mint valaha

Március 11., hazamegyek Rómába. Nyomasztó légkör, szorongás; Észak-Olaszországban már a halottakat számolják. Kisebbik lányom, Ilaria visszatért Milánóból, ahol tanul, Miriam, a nagyobbik Barcelonában él és dolgozik, és nagyon aggódik.

Este Conte miniszterelnök korlátozó intézkedéseket jelent be az ország egész területére. Északon, a „vörös” zónában már érvényben vannak a korlátozások: az e területen élők már karanténban vannak.

Az iskolákat bezárják, a focibajnokságot, a játékos és sporteseményeket felfüggesztik, a betegellátó intézményekben látogatási tilalom lép életbe. Sem tömegközlekedéssel, sem saját közlekedési eszközökkel nem utazhatunk, a nem létfontosságú termelő tevékenységek leállnak.

Olaszországban minden szürreálissá válik hirtelen. Talajvesztés, félelem: a vírus, úgy tűnik, ellenőrizetlenül terjed, megállíthatatlan.

Két kép adja vissza a rideg valóságot: a hosszú katonai konvoj, amely elszállítja a halottakat Bergamóból, mert ott már megteltek a temetők, és Ferenc pápa erős és kitörölhetetlen képe, amint március 28-án a kihalt Szent Péter téren imádkozik, és az egész világon mutatják a tévék.

Az olasz szakszervezetek egyből akcióba lépnek a kormánynál az alapvető fontosságú termelési tevékenységek biztonsága érdekében, melyeket fenn kell tartani, hogy az emberek megvehessék az alapvető dolgokat a boltokban és a gyógyszereket a patikákban. A szakszervezetek egy pillanatra sem állnak meg: támogatják a munkájukat elvesztőket, keresik a megállapodást a munkáltatókkal a távmunka elindításáról és a jövedelemtámogatások biztosításáról a bizonytalanná váló jövedelmek mellett.

A kórházakban a helyzet ellenőrizhetetlenné válik: az ágyak elfogynak, az intenzív osztályok nem bírják tovább, csakúgy mint az egészségügyben dolgozók: a nővérek, az orvosok, a kiszolgáló személyzet otthonától távol, karanténban, megállás nélkül kénytelen dolgozni azzal a súlyos lelki teherrel a vállán, hogy akiknek segít, meghalnak anélkül, hogy látnák szeretteiket.

Ekkor mindannyian azt mondtuk: „ezt soha nem fogjuk elfelejteni”. Ma már próbálunk előre nézni, de a vírust nem sikerült legyőzni: kisebb-nagyobb gócpontok jelennek meg a különböző uniós országokban, amire mindenki a maga módján reagál, saját eszközeivel. Éppen most kellene, hogy az Európai Unió – az összes ország számára biztosított hatalmas gazdasági támogatásnak köszönhetően – egységesen lépjen fel, és összehangolja az egyes államok erőfeszítéseit; látjuk azonban, hogy ez még mindig nehezen megy. Pedig külön-külön nem lehet megnyerni ezt a háborút.

A szakszervezetek hangja az utóbbi hónapokban minden eddiginél erőteljesebb volt. A szakszervezet nem elvont fogalom: ők a dolgozók, akik jelzik az országnak a társadalmi egyenlőségre, méltóságra és tiszteletre vonatkozó jogos igényeiket. Azok, akik látták, mi történik a kórházakban, az idősotthonokban, a boltokban, a tisztasági vállalatoknál, a közlekedésben és az olyan vállalatoknál, ahol megszegik a munkahelyi egészségre és biztonságra vonatkozó alapjogokat, el tudják mondani, hogyan kellene megváltoztatni ezt a gazdasági és társadalmi modellt, amely megmutatta korlátait, és a következő generációk jövőjét veszélyezteti.

Íme, ezt szeretném a lányaimnak, Ilariának, aki Milánóban tanul és Miriamnak, aki Barcelonában dolgozik: egy rájuk szabott világot, amely gazdaságilag, környezetileg és szociálisan is fenntartható.