EGSZB info

2020 márciusában ráébredtünk, hogy a Covid19-járvány nem csupán egy egészségügyi válság, hanem életünk számos oldalát befolyásolja majd. Az egyesületek és aktivisták számára is egyértelmű volt, hogy rendes munkánk során új kihívásokkal kell szembenéznünk. Később kiderült, a helyzet annál is rosszabb, mint amire számítottunk.

2020 májusában szerveztünk egy „virtuális koccintást”. Az akkor már két hónapja tartó kijárási korlátozások és online munka után úgy döntöttünk, hogy összeülünk, és megvitatjuk első gondolatainkat erről az időszakról.

Az Európai Civil Fórumnál – egy 27 európai ország több mint 100 egyesületét és NGO-ját tömörítő és többek közt az állampolgári neveléssel, az emberi jogok védelmével és a demokrácia melletti kiállással aktívan foglalkozó transznacionális hálózatnál – dolgozó kollégáinkkal végül több órát töltöttünk szenvedélyes vitával. Mindenki a saját országának szemszögéből látta a helyzetet, de végül hasonló következtetésekre jutottunk.

E beszélgetésekből mi az alábbi tanulságokat szűrtük le...
Első tanulság: A saját biztonságunk mások biztonságától függ
Egyetemes szociális és egészségvédelemre van szükség mindenki számára, saját társadalmunkban és az egész világon.

Második tanulság: Sebezhetőek vagyunk, és sorsunk összefonódik másokéval.
Nemzetközi kapcsolatainknak és az emberek mindennapi életének a szolidaritásra, az egyenlőségre, a jogokra és a gondoskodásra kell épülnie.

Harmadik tanulság: Közjó igenis létezik
A közintézményeknek nem egyéni érdekeket, hanem a közjót kell szolgálniuk, védeniük és megvalósítaniuk.

Negyedik tanulság: A demokrácia a legfőbb vírusellenes szer, amire mindenkinek szüksége van
A polgárok tudatossága és részvétele, a megbízható információk, a közpénzből finanszírozott kutatás és oktatás, valamint az átlátható intézmények mind a közjót biztosítják.

Ötödik tanulság: A globális piaci rendszer kudarcot vallott
Vissza kell telepítenünk a termelést, meg kell valósítanunk a körforgásos gazdaságot és feltétel nélküli alapjövedelmet kell biztosítanunk mindenkinek.

Hatodik tanulság: A Föld nem a miénk, csak kölcsönbe kaptuk, vigyáznunk kell rá
A természet a kijárási korlátozások időszaka alatt kezdte kiheverni az általunk okozott károkat. Helyre kell állítanunk a világon a környezeti igazságosságot.

Hetedik tanulság: A kulcsfontosságú munkakörökben dolgozók valódi hősök. Sok nő dolgozik a frontvonalban
A nők hozzájárulását el kell ismerni a társadalmi hierarchiában, és azoknak, akik egyébként észrevétlenek, biztosítani kell, hogy teljes mértékben gyakorolhassák jogaikat.

Nyolcadik tanulság: Le kell lassítanunk
A kijárási korlátozások időszaka rákényszerített minket arra, hogy a társas kötelékeket, a türelmet, az együttérzést állítsuk a középpontba, és ezt a szemléletet hosszabb távon is meg kell őriznünk.

Kilencedik tanulság: Emberi, társadalmi és ökológiai értelemben is biztonságra van szükségünk
Saját országunk, de Európa és az egész világ vonatkozásában is el kell köteleznünk magunkat az igazságos helyreállítás és a méltányos átmenet iránt.

Tizedik tanulság: A jövő nem lehet olyan, mint a múlt
Meg kell szívlelnük ezeket a tanulságokat, és együtt kell cselekednünk.

Van-e esélyünk arra, hogy tanuljunk ebből a válságból? Képesek leszünk-e arra, hogy új esélyt kovácsoljunk belőle?
Egy dologban biztos vagyok: a jövő nem lehet ugyanolyan, mint a múlt.

Minden új: ez az első világjárvány, amelyet személyesen tapasztaltam meg. Az interneten keresve találtam egy listát a világtörténelem tíz legsúlyosabb világjárványáról, és megtudtam, hogy a Covid19 előtt utoljára a spanyolnátha sújtotta Európát 1920-ban. Lehet, hogy öreg vagyok, de nem ennyire.

A párom nagyon fogékony a fertőző betegségekre, mert mérsékelt a kórokozókkal szembeni ellenálló képessége. Ezért ha elkap valamit, akkor nála fokozottan fennáll egy súlyos, krónikus légúti megbetegedés veszélye. Ezért aztán nem igazán szeretnénk találkozni senkivel. Ez mindkettőnk számára új tapasztalatokkal szolgál. Ő többé-kevésbé önkéntes elszigeteltségben él, hogy meg ne fertőződjön. Nekem pedig át kell vennem azokat a teendőket, amiket azelőtt ő végzett el, például a bevásárlást. A válság előtt is segítettem: toltam mögötte a bevásárlókocsit, míg ő pakolt bele. Most nem ilyen egyszerű.

Tolni könnyű: csak mész a nyomában egy jobb világról álmodozva, ő pedig megtölti a kosarat. Most nekem kell megtölteni, és minden polcnál lebénít a választási kényszer okozta stressz. A bevásárlólistán annyi van: kávé; a polcon viszont tucatnyi márka sorakozik, amelyek ránézésre mind egyformák. Aztán a vécépapír. 1, 2, 3 vagy 4 rétegű legyen? A feleségem tudja, hogy melyik márka kell és az hol található, percek alatt megvagyunk a bevásárlással. Én el vagyok veszve a boltban: egyedül a sörpult az, ahol nem hezitálok, különben órákig keresgélek és gyötör a dilemma.

Meglepett, ahogy a hollandok először reagáltak a világjárványra. Egységesen léptek és szolidaritást mutattak. Sajnos azonban az egyének egy kis, összezavarodott és egyébként sajnálatra méltó csoportjában az emberi koncentrálóképesség igencsak rövidnek bizonyult: az általuk eleinte tanúsított szolidaritásnak heteken belül nyoma sem volt. Egyesek már nem tartották be a szabályokat és azzal vádolták a kormányt, hogy megsértette alapvető jogaikat és korlátozta szabadságukat. Így – vad őrületükben azt sem tudva, mit csinálnak – beperelték a kormányt, hogy érvényt szerezzenek a bulizáshoz való elidegeníthetetlen joguknak.

Még jó, hogy Európában élünk, ahol (a legtöbb tagállamban) megfelelően garantált a demokrácia és a jogállamiság, az egészségügyi ellátás pedig a világ más részeihez képest meglehetősen jó színvonalú. Ha megnézzük, hogy az egyes korcsoportok milyen mértékben érintettek, egyértelművé válik, hogy az életkorukat a nevében viselő betegségtől a fiatalok szenvednek leginkább. 19 évesen az ember randizik, felfedezi szexualitását és megismerkedik a szerelemnek nevezett bolondsággal. Pandémiák idején viszont még az ártatlan ölelések is tabunak számítanak. Emiatt a fiatalok nem találják a helyüket – kielégítetlen vágyuk hajtja őket.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi legyen a gazdasággal. Amint megállítjuk a pandémiát, folytassuk ott, ahol abbahagytuk? Vagy ragadjuk meg ezt a lehetőséget, fordítsunk hátat az egymást felfaló monopóliumok uralta rendszernek és építsünk ki egy inkluzív modellt, amelyet fenntartható, kis volumenű kezdeményezések és felelős nagyvállalatok békés együttélése jellemez? Az, hogy mit választunk: visszatérünk a megszokott rendszerbe vagy kilépünk a birkalétből, meghatározó lesz jövőnk szempontjából és eldönti, hogy túlélünk-e vagy elpusztítjuk önmagunkat.

Mindenkinek kívánom, hogy érezze jól magát; meditáljon, gondolkodjon és – akinek nem inge, ne vegye magára – tanúsítson bűnbánatot!

Olyan helyzettel találtuk szembe magunkat, amilyet korábban még soha nem tapasztaltunk. A vírus hirtelen megjelent és nagyon gyorsan terjedt, aminek következtében az egész országot teljes karantén alá helyezték. Mivel sosem éltünk még át ilyesmit, nem tudtuk, hogyan kell a leghatékonyabban kezelni ezt a helyzetet. Azt kérdeztük magunktól, hogy most vajon mi lesz? Eleinte rémültek és tehetetlenek voltunk. Az üzleti világban gyakorlatilag egy pillanat alatt kútba esett minden idei (2020-as) terv, és a kiszámíthatatlanság miatt minden jövőre vonatkozó tervet is nagy bizonytalanság övez.

Mindannyian azt kérdeztük magunktól, hogyan tovább? Mit tegyünk ebben az új helyzetben: a karanténban, a teljes elszigeteltségben és úgy, hogy fogalmunk sincs, mikor lesz ennek vége. A legnagyobb félelmeket és aggodalmakat mindig az okozza, hogy nem lehet előre tudni, mit hoz a jövő. Kezdetben a vállalkozások is hasonlóan reagáltak. Mindannyian azt várták tőlünk, hogy megmondjuk, meddig fog tartani ez a helyzet, mit tesz a kormány, és milyen jellegű támogatásra számíthatnak. Már a legelején világossá vált, hogy nem mindenki van egyforma helyzetben: egyes ágazatokban – például az idegenforgalomban és a logisztika területén – a válság letarolt mindent. Más területeken – például az IT és az élelmiszeripar terén – viszont új lehetőségek és kihívások adódtak.

Szerencsére a kormány (bár csak nemrég alakult) gyorsan és megfelelően reagált, így közösen egyebek mellett cselekvési, támogatási és ösztönző programokat dolgoztunk ki. Ehhez pedig állandó és közvetlen kapcsolatban voltunk sok-sok tagunkkal, akik különböző ágazatokat képviselnek. Az volt ezzel a cél, hogy minél több információnk legyen az egyes ágazatok helyzetéről, minél több ötletet gyűjtsünk arról, hogy mivel lehet a leghatékonyabb támogatást nyújtani, és hogy tájékoztatni tudjuk a kormány képviselőit is.

A legjobban a személyes kapcsolatok és kommunikáció hiányzott. Tény, hogy ebben az időszakban a kommunikáció szinte teljesen az online térbe tevődött át, a személyes kommunikáció pedig nagyrészt eltűnt. A Covid19 egyik legnagyobb vívmánya a digitalizáció terén az, hogy óriásit ugrott előre az elektronikus kommunikáció: nemcsak a vállalkozások között, illetve a vállalkozások és a kormányzat között, hanem az állam és a nyilvánosság, illetve az állam és az egyéni felhasználók között is.

Az elért eredmények arra világítanak rá, hogy a hatékony szervezés mellett a legfontosabb a fegyelem volt, azaz az, hogy az emberek elfogadják és betartsák az utasításokat és intézkedéseket, hiszen csak így lehet megfelelő megoldásokat bevezetni.

Kétségtelen, hogy a Covid19 számos változást hoz majd életünkben. Ugyanakkor még azt sem tudjuk pontosan, hogy meddig fog tartani a járvány, illetve hogy nem kell-e újabb és újabb hullámokra készülnünk, mert nem tudunk majd teljesen megszabadulni a vírustól. A válság az élet minden területén megjelent: az oktatástól és az egészségügytől kezdve egészen a pénzügyi és gazdasági ágazatokig. Nem tudjuk, hogy milyen lesz az életünk a válság után és azt sem, hogy a válság mennyire súlyosan érinti majd a gazdaságot.

Sok olyan változás is lesz, amelyről még nem is tudunk, ezért nincs értelme most azt kérdezni, hogy mely munkahelyek fognak megszűnni. Mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy a válságot követően vállalkozásaink és így munkahelyeink minél versenyképesebbek legyenek. Ehhez pedig nemcsak állami támogatás kell, hanem folyamatos képzés és tanulás minden szinten.

Az elszigeteltségben töltött időszak egyértelműen megmutatta, hogy a digitális kommunikáció önmagában nem tudja kiváltani a személyes kapcsolatokat – sem az iskolában, sem az üzleti szférában, sem pedig az élet más területein. Ezért tehát az a célunk, hogy helyreállítsuk a személyes kommunikációt: mind szövetségünkön belül, mind pedig mindazokkal, akikkel jelenleg csak online eszközökön keresztül kommunikálunk.

Ahogyan a február márciusba fordult, a tanulmányok és viták közepette együtt ünnepeltük bolgár barátainkkal az örömteli Martenicát, mint minden évben ez idő tájt. Vékony, piros és fehér zsinegből készült fonott karkötőket viseltünk, és jó szerencsét hozó, kis gyapjú rongybabákat kaptunk ajándékba. Érezhető volt a közelgő tavasz optimizmusa. Sok sikert kívántunk egymásnak az EGSZB ötéves hivatali időszakának végére.

Ösztönösen is távol tartottuk magunkat attól a fenyegetéstől, amelyet az Ázsiában terjedő vírus jelentett mindennapi életünkre az EU szívében. Igaz ugyan, hogy Dél-Európából már érkeztek jelek és komoly figyelmeztetések, de úgy gondoltuk, hogy az európai intézmények eljárásai megvédenek bennünket a világjárványtól. És ráadásul, ahogyan a Duna túloldaláról érkező kollégáink viccelődtek, utolsó mentsvárként a házipatika orvosságából, azaz a Martenicarakiából sem árthatott kortyolni egyet. Azt a kérést, hogy az üléstermekben helyezzenek el kézfertőtlenítőket, figyelmen kívül hagyták ugyan, de folyamatosan biztosítottak minket a kockázatok gondos figyelemmel kíséréséről, úgyhogy a vírussal kapcsolatos félelmeink eloszlottak.

Március 11-én, szerdán, még mindig a Fenntartható Európa beruházási tervvel kapcsolatos ajánlásokról vitáztam az ECO/505 tanulmányozócsoportban. A szekciókban cselekvési terveket dolgoztunk ki, és következő utazásainkat foglaltuk le, amikor is, egy héttel később, hirtelen megállt az élet. Kijárási korlátozás! Egy metaforával ezt egy hirtelen vészfékező vonathoz tudnám hasonlítani, melynek kerekei szikrát vetnek.

Senki sem számított a korlátozó intézkedésekre, amelyek naponta szigorodtak. Életünket alapjaiban rázták meg. Ez egy mentális szökőár volt, ahogyan azt Ildefons Gałczyński költő fogalmazta: „egy gondolkodásmódunkat elárasztó szomorúság”. Meglepő volt a kényszerű otthon maradás és a hétköznapokba beköltöző félelem. A korlátozások kérdéseket vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy honnan kapunk majd segítséget, és honnan szerezzük be az alapvető termékeket, szokásaink újragondolására késztetve minket.

Nem gondoltam volna, hogy nem térek majd vissza Brüsszelbe júniusig, amikor is üres autópályákon hajtottam keresztül, mivel a repülőjáratokat még nem indították újra. Emlékszem, amikor kinyomtattam a főtitkártól kapott utazási „engedélyemet” – az úgynevezett Covid19 laissez-passer-t, – amelyet 2020. május 29-én bocsátottak ki négy nyelven, és amelyet egy impozáns kerek pecsét díszített. Ez hivatott garantálni, hogy ne kerüljek karanténba.

Csak, hogy biztosra menjek, ezt telefonon is megerősítettem a német egészségügyi hivatal irodáival azokban a tartományokban, amelyeken keresztül kellett utaznom. Június 8-án részt vettem Brüsszelben az ECO/510 tanulmányozócsoport első hibrid ülésén és az azt követő plenáris ülésen június 10-én és 11-én.

A nyilvános és közösségi médiát már elárasztották a kommentek és találgatások a vírus tényleges létrehozóival kapcsolatos feltételezésekről. Kár, hogy ez legalábbis egyelőre nem vezetett egy olyan kortárs remekmű létrejöttéhez, mint amilyen Giovanni Boccaccio 14. századi Decameron-ja vagy Albert Camus 1947-es regénye, A pestis, amelyek valóban bemutatják az emberi természet hiányosságait és az emberiség járvány elleni küzdelmét.

A globális kijárási korlátozások tapasztalatainak és a SARS-CoV-2 újabb támadási hullámával kapcsolatos figyelmeztetéseknek a kontextusában – ezúttal egy olyan hullámról volt szó, amely a minden évben, sok országban, számos, még a jelenlegi Covid19-nél is több emberéletet követelő szezonális influenzavírussal összekapcsoltan jelentkezik – elgondolkodtam az évtizedek óta elhanyagolt „általános érdekű szolgáltatások” értelmén.

A Covid19-világjárvány végre megmutatta e szolgáltatások helyi, regionális és európai nyújtóinak rendkívül fontos és stabilizáló funkcióját. A szociális szféra végre elkezdett hinni kulcsfontosságú szerepükben, azaz abban, hogy az európai szociális modell gerincét képezik, és potenciálisan a gazdaság pozitív helyreállításának alapját jelentik a Next Generation EU és az európai zöld megállapodás eszközeinek keretében.

Az energia- és vízszolgáltatások, a hulladékfeldolgozás és a tömegközlekedés a gazdasági válság idején gondoskodtak arról, hogy az élet mindennapi menete folytatódhasson közösségeinkben, és biztonságot adtak. Az ezekbe az ágazatokba történő korábbi beruházások nélkül ugyanis nem lehetne olyan mindennapi dolgokat megoldani, mint a reggeli otthoni zuhanyozás, a kávékészítés, a munkába vagy a kórházba időben történő eljutás. Ez vonatkozik az egészségügyi ellátás területeire, valamint a fogyatékossággal élők és az idősek gondozására is. Ezek a szolgáltatások nem működnének válságkezelési eljárások nélkül, de akkor sem, ha az általános érdekű szolgáltatások nem találtak volna politikai megértésre, és nem élvezték volna a nyilvánosság támogatását.

Hasonlóképpen – mielőtt panaszkodni kezdenénk azokról a nehézségekről, amelyeket a válság idején tapasztaltunk –, meg kell vizsgálnunk az oktatás, a kutatás és általában véve a kultúra rendkívül fontos területét is.

Március 11., hazamegyek Rómába. Nyomasztó légkör, szorongás; Észak-Olaszországban már a halottakat számolják. Kisebbik lányom, Ilaria visszatért Milánóból, ahol tanul, Miriam, a nagyobbik Barcelonában él és dolgozik, és nagyon aggódik.

Este Conte miniszterelnök korlátozó intézkedéseket jelent be az ország egész területére. Északon, a „vörös” zónában már érvényben vannak a korlátozások: az e területen élők már karanténban vannak.

Az iskolákat bezárják, a focibajnokságot, a játékos és sporteseményeket felfüggesztik, a betegellátó intézményekben látogatási tilalom lép életbe. Sem tömegközlekedéssel, sem saját közlekedési eszközökkel nem utazhatunk, a nem létfontosságú termelő tevékenységek leállnak.

Olaszországban minden szürreálissá válik hirtelen. Talajvesztés, félelem: a vírus, úgy tűnik, ellenőrizetlenül terjed, megállíthatatlan.

Két kép adja vissza a rideg valóságot: a hosszú katonai konvoj, amely elszállítja a halottakat Bergamóból, mert ott már megteltek a temetők, és Ferenc pápa erős és kitörölhetetlen képe, amint március 28-án a kihalt Szent Péter téren imádkozik, és az egész világon mutatják a tévék.

Az olasz szakszervezetek egyből akcióba lépnek a kormánynál az alapvető fontosságú termelési tevékenységek biztonsága érdekében, melyeket fenn kell tartani, hogy az emberek megvehessék az alapvető dolgokat a boltokban és a gyógyszereket a patikákban. A szakszervezetek egy pillanatra sem állnak meg: támogatják a munkájukat elvesztőket, keresik a megállapodást a munkáltatókkal a távmunka elindításáról és a jövedelemtámogatások biztosításáról a bizonytalanná váló jövedelmek mellett.

A kórházakban a helyzet ellenőrizhetetlenné válik: az ágyak elfogynak, az intenzív osztályok nem bírják tovább, csakúgy mint az egészségügyben dolgozók: a nővérek, az orvosok, a kiszolgáló személyzet otthonától távol, karanténban, megállás nélkül kénytelen dolgozni azzal a súlyos lelki teherrel a vállán, hogy akiknek segít, meghalnak anélkül, hogy látnák szeretteiket.

Ekkor mindannyian azt mondtuk: „ezt soha nem fogjuk elfelejteni”. Ma már próbálunk előre nézni, de a vírust nem sikerült legyőzni: kisebb-nagyobb gócpontok jelennek meg a különböző uniós országokban, amire mindenki a maga módján reagál, saját eszközeivel. Éppen most kellene, hogy az Európai Unió – az összes ország számára biztosított hatalmas gazdasági támogatásnak köszönhetően – egységesen lépjen fel, és összehangolja az egyes államok erőfeszítéseit; látjuk azonban, hogy ez még mindig nehezen megy. Pedig külön-külön nem lehet megnyerni ezt a háborút.

A szakszervezetek hangja az utóbbi hónapokban minden eddiginél erőteljesebb volt. A szakszervezet nem elvont fogalom: ők a dolgozók, akik jelzik az országnak a társadalmi egyenlőségre, méltóságra és tiszteletre vonatkozó jogos igényeiket. Azok, akik látták, mi történik a kórházakban, az idősotthonokban, a boltokban, a tisztasági vállalatoknál, a közlekedésben és az olyan vállalatoknál, ahol megszegik a munkahelyi egészségre és biztonságra vonatkozó alapjogokat, el tudják mondani, hogyan kellene megváltoztatni ezt a gazdasági és társadalmi modellt, amely megmutatta korlátait, és a következő generációk jövőjét veszélyezteti.

Íme, ezt szeretném a lányaimnak, Ilariának, aki Milánóban tanul és Miriamnak, aki Barcelonában dolgozik: egy rájuk szabott világot, amely gazdaságilag, környezetileg és szociálisan is fenntartható.

A világjárvány hatására ismét láthatóvá váltak a határok Európában, sőt, néha még egy adott országon belül is. Úgy gondolhatnánk, hogy ennek következtében csökkent a régiók és városok közötti transznacionális együttműködés hatóköre. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.

Milyen is volt megélni a kijárási korlátozás időszakát Bulgáriában? Hát egy olyan dinamikus és energikus természetjáró számára, mint én vagyok, nem volt könnyű. Számos korlátozás volt érvényben. Otthon kellett maradnunk, és csak az alapvető üzletek nyitvatartási ideje alatt mehettünk ki, hogy élelmiszert, gyógyszert vagy háztartási termékeket vásároljunk. A legalább 1,5 méteres közösségi távolságtartás kötelező volt az üzletekben és az utcán is. Elég bonyolultak voltak a szabályok: minden alkalommal, amikor elhagytuk Szófiát, ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, amelyben fel kellett tüntetni az okot és azt, hogy hova megyünk. A nyomtatványt a rendőrség felszólítására be kellett mutatni.

Ennek pozitív hozadéka, hogy a lakosság sokkal önellátóbb lett, és a lakosok most sokkal többre becsülik a helyi ételeket, a helyi beszállítókat és a rövid élelmiszer-ellátási láncokat. Nőtt a gazdaságokból származó élelmiszerek iránti kereslet és a közvetlenül a termelőktől vásárolt élelmiszerek mennyisége. Helyi kezdeményezések ösztönzik a kertészkedést, valamint a zöldségek és fűszernövények háztáji termesztését.

A piacok továbbra is nyitva álltak a nagyközönség előtt. Hagyományosan itt szerezhetők be az élelmiszerek, a vetőmagok, a zöldségpalánták, a gyümölcsök, zöldségek és virágok. Nyitva maradásuk – szigorú biztonsági intézkedések tiszteletben tartása mellett – hozzájárult a normalitás érzésének és egy ismerős rutinnak a megőrzéséhez.

A hegyvidéki területeken a helyi akciócsoportok szintén nagyon aktívak voltak. A háztáji élelmiszereket előállító helyi termelők válság ideje alatti támogatása érdekében hasznos kapcsolatokat építettek ki és osztottak meg weboldalaikon.

A különféle utazási és kapcsolattartási korlátozásoknak való megfelelés érdekében az általam képviselt szervezetben mindnyájunknak számos olyan személyes találkozót és rendezvényt kellett lemondani, amelyek általában megkönnyítik az együttműködési kezdeményezések elindítását és az eredmények közzétételét. Ezek a korlátozások azonban nem akadályoztak meg minket tevékenységeinkben – sőt, éppen ellenkezőleg! Továbbra is hatékonyan működünk együtt annak érdekében, hogy a hegyvidéki régiók erősebbé és még ellenállóbbá váljanak. Egyes esetekben módosítottuk munkaterveinket, és jelenleg közös megoldásokon dolgozunk annak érdekében, hogy segítsük a sérülékeny uniós régiókat és városokat a jelenlegi vészhelyzet kihívásainak hatékonyabb leküzdésében.

„Segítő kéz” néven platformot indítottunk, hogy ösztönözzük a szolidaritást a vidéki területeken. A platform előmozdítja az emberek közötti szolidaritást, kapcsolatot teremtve a segítségre szoruló személyek és az önkéntesek között, akik szó szerint hajlandók „segítő kezet nyújtani”. Jelenlegi tevékenységeinek súlypontja, hogy segítse a kiszolgáltatott helyzetben lévő, fogyatékkal élő és idősebb embereket a vásárlásban vagy a házi gondozásban (nem a higiénés ápolásban), illetve azokat a szülőket a gyermekfelügyelet megszervezésében, akiknek dolgozniuk kell, és nem tudnak más megoldást találni gyermekeik számára.

Számos egyéb kezdeményezés is kibontakozott a vidéki és hegyvidéki területeken, tanúbizonyságot téve az ellenálló képesség és a kölcsönös segítségnyújtás közösségeinkben megtapasztalható erejéről. Ennek az időszaknak az a tanulsága, hogy nem halogathatom az életcéljaimmal kapcsolatos projektjeimet! Az aktív szerepvállalás mentőöv a nehéz időkben.

Amint bejelentették a kijárási korlátozásokat, az utcák elnéptelenedtek. A legfurcsább az, hogy csend van. Senki sem rohan a dolgára, nem megy külföldre egy kétórás találkozó kedvéért, nincsenek türelmetlenül dudáló autók és örökké késő buszok... Mint sokan mások, mi is elfogadtuk ezt a kényszerű bezártságot, és lehetőségeinkhez mérten próbáltunk alkalmazkodni az új életmódhoz. Míg nekem könnyű volt átállni a távmunkára, a férjem esetében ez szóba sem jöhetett, ugyanis sem a szakmája, sem az infrastruktúra nem tették, és a mai napig sem teszik azt lehetővé. Volt is néhány álmatlan éjszakája, mivel az alkalmazkodásra való képtelenség miatt az alkalmazottai körében soha nem látott mértékű volt a hiányzás. A félelem legalább olyan gyorsan terjedt, mint maga a vírus.

Most, hogy túl vagyunk az első hullámon, az jár a fejemben, hogy vajon milyen lesz a pszichés, a társadalmi és a gazdasági helyzet akkor, amikor végre kilábalunk ebből a válságból. A világjárványnak köszönhetően újraértékelődtek a dolgok és előtérbe került a környezettudatosság, ugyanakkor pedig nemzeti és világszinten is individualista magatartásformák megnyilvánulásának lehettünk tanúi. Luxemburgban senki sem gondolta volna, hogy egyszer újra lezárulnak a határok. A nagyhercegségben létfontosságú a határokon átnyúló munkavégzés, és a személyek szabad mozgásának korlátozása miatt többek között attól kellett félnünk, hogy nem lesz elég ápoló személyzet.

Ez a válság arra is alkalmat ad, hogy elgondolkozzunk saját kiszolgáltatottságunkról. Ráébredünk, hogy nemcsak az ápolókra vagyunk ráutalva, hanem embertársaink viselkedése is meghatározza sorsunkat.

A gazdasági helyreállítás csak közösen képzelhető el. El kell kerülnünk a nacionalizmust és a gazdaság befelé fordulását, annak ellenére is, hogy egyes országok a reziliencia nevében az értékláncok államosításáról beszélnek. A globalizációval szembeni nagyobb autonómiának európai szinten kell kialakulnia. Ezzel a válsággal úgymond lehetőséget kaptunk arra, hogy egy pillanatra megálljunk és önvizsgálatot tartsunk.

A koronavírus-járvány idején gyógyszerészként sokat foglalkoztam a nemek közötti sajátosságokat figyelembe vevő orvoslással. Különösen a mentális egészség területén szembetűnőek a nemek közötti különbségek a Covid19-járvány kapcsán.

A férfiak gyakrabban kerülnek intenzív osztályra, és nagyobb valószínűséggel halnak meg – különösen a fiatal férfiak.

A lezárások óta a fiatal nők gyakrabban betegednek meg új szerepeikből adódóan: a bizonytalan foglalkoztatási formák, a több részmunkaidő, a több kontaktus, a kevesebb távmunka-lehetőség és az ápolási feladataik miatt.

Ismét meg kell vizsgálnunk a családokban a nők szerepét – és az idősekét is, hiszen őket is éri diszkrimináció. Én magam továbbra is folytatni fogom az ezzel kapcsolatos megbeszéléseket.

Az elmúlt időszakban gyakran leültem a padra a gyógyszertárunk előtt, és megvitattam ezt a témát családtagokkal, akik mindannyian kedvezően fogadták a beszélgetést.

Előfordult, hogy az idősek otthona előtt, az utcáról felintegetve üdvözöltem az ablakukból kitekintő időseket, sőt volt, hogy énekeltünk is együtt.

Enyhítenünk kell a magányukat, és a hozzátartozóikat is támogatni kell. A politikai döntéshozóknak figyelembe kell venniük ezt az e területen dolgozók támogatása során, amíg azonban ez nem valósul meg, addig nekünk mindannyiunknak támogatást kell nyújtanunk.

Az oktatás kapcsán szülőkkel is konzultáltam, valamint videokonferenciákat szerveztem tanárokkal a médiakompetencia témájában.

Először a félelem és a megdöbbenés

A félelem, az igazi. Ami mindent megállít, ami a halottak napi számbavételével aggodalommal tölt el bennünket szeretteinkért, fiatalokért és öregekért, a nagyon törékenyekért. Amitől azt érezzük, sötét van, és sötétség vár ránk.

Megdöbbenés, amikor láttuk a francia központi egészségügyi szolgálatok készületlenségét, az orvosi csapatot a tűzvonalban, a polgárokat hátul, és senkinek nem voltak meg az elemi eszközei a védekezésre, a gyógyításra. Megdöbbenés, amikor láttuk, egy olyan ország, mint Franciaország, a tengerentúli megyékkel együtt, képes egyetlen pillanat alatt felhagyni minden emberi tevékenység zajával, elhagyni a városokat és az iskolákat egy olyan tél után, amikor az utcákon még a jogos társadalmi harag tombolt.

A világjárványtól még inkább globalizált világ ekkor a lezárások nyomán darabokra tört, sok-sok egymás mellett élő individuumra. A világjárvány elmélyítette a szakadékokat.

Az állam visszatér

A közszolgálatok, elsősorban az egészségügy feladata, hogy az élet győzedelmeskedjen; a logisztika lassan megérkezett, esetenként „show”-nak is beillő intézkedésekkel, mint néhány beteg vonattal vagy helikopterrel történt elszállítása, ugyanakkor a segíteni kész magánklinikák kapacitásait figyelmen kívül hagyták.

A létfontosságú szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások állami támogatást kaptak a városokban, hogy biztosíthassák, hogy az élet mehessen tovább élelmiszer-ellátással, takarítással stb.

Dolgozóik azonban nagyon változó körülmények között dolgozhattak a vírus elleni védelem szempontjából, és nem kaptak rendszeres kompenzációt.

Azután az ellenálló képesség

Az ellenálló képesség linkeken érkezett – létfontosságú és játékos linkeken: tanárok diákjaikkal, a hálózaton, telefonon, rádión, televízión, a médián keresztül: el kellett tölteni az időt, be kellett osztani az időt, dolgozni kellett. Az emberek minden este 8 órakor az ablakokban állva tapsolták meg az egészségügyi dolgozókat, akik az államtól nem kapták meg a várt elismerést.

A dolgozók felfedezték saját innovációs képességeiket. A távmunka, amelyet egyes munkavállalóktól korábban néha megtagadtak, teljes sebességgel terjedt. A szülőknek, főleg az édesanyáknak, két foglalkozásuk lett: a sajátjuk mellett tanárok is lettek.

A szakszervezetek közvetítő szerepe, melyet a munkavállalók, a munkaadók és a kormány között játszottak, újra legitimálta tevékenységüket az országban. Reménykednünk kell, hogy nemcsak hallgatták, meg is hallották őket.

Európa

Az EU, az Európai Bizottság első kijelentéseivel, maga is megdöbbenést keltett.

Még egy Marshall-tervnél is többet jelentett be! Micsoda lendület! A kormányok és a Parlament azonban, mint tudjuk, hamar talált okot a folyamat lassítására.

Holott az országban már most is sok kiskereskedés – kevés foglalkoztatottal, kevés tartalékkal – csődbe ment, sok kis éttermet veszteségesen adtak el, épp csak elindult, fiatal vállalkozók. A bankok őket nem segítik ki. A munkavállalók szeptemberig jogosultak a részleges álláskeresési járadékra, de mi lesz utána? A nagyvállalalatok, a kapott állami segítség ellenére, mint például az Air France–KLM (7 milliárd euró támogatás Hollandiától és Franciaországtól), az Airbus stb. botrányos módon bocsájtják el az alkalmazottakat. Akkor, amikor 700 000 fiatal lép be a munkaerőpiacra ősszel...

És utána?

Egyre inkább hasonlít minden a korábbi állapotokra. Először is azért, mert a vírus még mindig kering. Másodszor, mivel az „előtte” folyamatban lévő reformok „utána” vissza fognak jönni, jóllehet Franciaországban a dolgozók nem kérnek belőlük. A kormány biztosítja a polgárokat, hogy a GDP 13%-os visszaesését nem az adókból finanszírozná; de a nyár véget nem érő elbocsájtásoktól és áremelésektől hangos az energia, a közlekedés, a gyümölcs- és zöldségágazat stb. terén.

A munkaszervezés változni fog miután leszűrtük a válság tanulságait. A távmunkához, a platformokon végzett munkához, a videokonferenciákhoz olyan szabályozásra lesz szükség, amely még nem létezik. A rezilienciát követően kellő körültekintésre van szükség. Az derül majd ki a válság után, hogy a gazdaságilag legerősebbek továbbra is jobban jönnek ki a bajból, és hogy a kevésbé jómódúak egyre többet szenvednek? A párizsi régióban a legszegényebb megyében volt a legtöbb megbetegedés. Sajnos nincs új a nap alatt.

Amikor Dániában kitört a koronavírus-válság, március 11-én, munkatársaimmal együtt gondoskodtunk arról, hogy tevékenységeinket a tagok számára megfelelő módon lezárjuk. Számos munkavállalónak otthonról kellett dolgoznia, másoknak pedig nagyon stresszes körülmények között kórházakban, ápolási intézményekben vagy a szolgáltatási ágazatban, amelyek a válság alatt mindvégig működtek. Egyértelmű válaszokra és a kollégákkal való szoros együttműködésre volt szükség. 

Mivel az Európai Szakszervezetek Szövetségének, az ESZSZ-nek is alelnöke vagyok, más országbeli kollégákkal is együtt kellett dolgoznom. Nagy örömömre szolgált, hogy március 14-én háromoldalú megállapodást kötöttünk a dán kormánnyal és a szociális partnerekkel az ideiglenes bérkompenzációról. A megállapodás az olyan magánvállalkozásoknál dolgozó munkavállalókra vonatkozik, amelyek különösen nagy pénzügyi nehézségekkel szembesülnek a Covid19 következtében.

A vállalkozások ezt az új bérkompenzációs rendszert alkalmazhatták a jelenlegi szabályok helyett, amelyek értelmében ideiglenesen, fizetés nélkül haza kellett volna küldeniük dolgozóikat. Támogatási rendszereket hoztunk létre a kisvállalkozások, az önálló vállalkozók és a szabadúszók számára. A megállapodás egyes részei nemsokára hatályukat vesztik, így jelenleg ezek pótlásáról folytatunk tárgyalásokat, hogy a munkavállalók továbbra is védve legyenek.

Én magam otthonról dolgoztam, és hamar rájöttem, milyen jól tudom alkalmazni az új virtuális eszközöket. Ez az otthon töltött idő nagyon stresszes is lehetett volna a jövőt illető bizonytalanságok miatt, de végül teljes mértékben sikerült a munkámra koncentrálnom, és több időt tölthettem a családommal. Úgy vélem, az elmúlt hónapok arra tanítottak meg engem és kollégáimat is, hogy jobban összpontosítsunk fő küldetésünkre, valamint hogy fegyelmezettebben folytassuk le az üléseket. Nekem személy szerint azt is lehetővé tette ez az időszak, hogy a saját életem szempontjából legfontosabb dolgokkal foglalkozhassak.

Félretéve a nacionalista elszigetelődést és a tekintélyuralom csábítását, az együttműködés most létfontosságúnak bizonyul európai szinten. Az államok közötti együttműködés nélkülözhetetlen a vírus elleni küzdelem, valamint annak okai és következményei elleni küzdelem érdekében, különösen mivel a jövőbeli járványok – a szennyezéshez, az éghajlati összeomláshoz vagy a biológiai sokféleség válságához hasonlóan – nem ismernek határokat. Európa erőteljes eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy a közérdeket a kontinens fejlődésének középpontjába helyezze. A zöld megállapodás, a közös agrárpolitika és a többéves pénzügyi keret javításával elérhetjük az európai és nemzeti projektek és források jelentős újragondolását oly módon, hogy Európa, a világ vezető hatalma, egy élhető világ megteremtésén munkálkodjon.

Az együttműködés előtérbe helyezése a versennyel szemben, az egyéni léptékről a nemzetközire való áttérés nem zökkenőmentes. Saját személyes érdekeink védelme meglehetősen kényelmesnek tűnik. Szembesülve ezzel a kísértéssel nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a rövid távú szemlélet a vesztünkbe visz: bumeránghatásként keményen visszaütne ránk. A válság történelmi léptékű, a kihívás óriási – egyedül nem boldogulhatunk.

Felhívásom egyértelmű: a válságból való kilábalás érdekében tegyük félre egoizmusunkat, és működjünk együtt a köz érdekéért. Vigyázzanak magukra, szeretteikre, a szükséget szenvedő idegenekre, az Önöket körülvevő világra, és szedjük össze minden energiánkat, hogy kilábaljunk ezekből az új, példa nélküli válságokból!