Amikor Sarm es-Sejkben beléptem a COP27 regisztrációs csarnokába, úgy éreztem, hirtelen túl sok minden zúdul rám. Nyomasztott a rengeteg ember, a számtalan rendezvény, a sokféleség és a zaj. El tudják képzelni, milyen, amikor több ezer ember beszél egyszerre, és senki nem hallgat a másikra? Nehéz leírni.

Talán a bibliai Bábel tornyához lehetne a legjobban hasonlítani a helyzetet, amikor az emberek hirtelen különböző nyelveket kezdtek el beszélni, ezért nem tudtak egymással kommunikálni és így együtt dolgozni a torony építésén. A közös ügy érdekében folytatott együttműködés kihívásai az idei COP konferencia alkalmával is megmutatkoztak. Több ezer ember – mindenki a saját programját és saját prioritásait tartva szem előtt – beszélgetett hasonló gondolkodású emberekkel a saját társadalmi buborékaikban. A hivatalos tárgyalásokat valahogy beárnyékolta a cirkuszra vagy zsibvásárra emlékeztető légkör, amikor még az egyes rendezvények helyszínét is nehéz volt megtalálni az időhiány vagy a távolság miatt. A párbeszédekben való részvételt előre meg kellett tervezni, spontán részvételre nem sok lehetőség adódott.

Szükségünk van ilyen rendezvényekre? Adnak ezek reményt? Véleményem szerint az ilyen jellegű rendezvények logisztikai szempontból javításra szorulnak. Mivel azonban ez az egyetlen olyan éves esemény, ahol ilyen sok különböző érdekelt fél találkozik, akik mégis ugyanazt a valóságot tapasztalják, ugyanaz a szenvedély hajtja őket és őszintén aggódnak a jövőnk iránt, azt kell mondanom, hogy a COP27 mégis reményt adott. Talán a novemberi meleg időjárással, az első héten a túlárazott ételekkel vagy a késő éjszakába nyúló találkozókkal kapcsolatos közös élmények miatt gondolom így. Vagy a történetek hatására, amelyeket a világ minden tájáról érkező emberektől hallottunk, illetve osztottunk meg egymással. Vagy annak a felismerésnek köszönhetően, hogy az éghajlatváltozás okozta károk és veszteségek már mindenhol jelen vannak, és többé sehol sem kérdés, hogy kell-e cselekedni vagy nem.

A zaj, a cirkuszszerű aréna és a rendezvények sokasága jelentette zavaró körülmények ellenére a plenáris közgyűlést követően, melyen a YOUNGO közgyűlés és egy párt delegáltjaként vettem részt, hirtelen ráébredtem: ha nem állsz ki valamiért, akkor bármiben elbukhatsz.

Az éghajlatváltozás ellen vívott küzdelmet soha nem lehet megnyerni a tárgyalóteremben, csak a helyszínen, és ha közös ügyként tekintünk rá. Együtt le tudjuk rombolni a félelem falait, mint ahogy a vízcseppek együtt, folyókban egyesülve szurdokokat tudnak formálni és hegyeket tudnak megmozgatni! Szövetségeket kell kötnünk, biztosítva a látható demokratikus részvételt, és tiszteletben tartva az emberi jogokat és méltóságot.
 
Ha csak ugyanazt tesszük, amit eddig, akkor nem várhatunk más eredményt. Ha pedig nem teszünk semmit, annak Földünk látja a kárát. Itt az ideje tehát, hogy felhagyjunk a „túl keveset, túl későn” narratívával, a sikerbe vetett hitünkre hagyatkozva egy hatalmas, ambiciózus ugrással vessük magunkat előre, és biztosítsuk a felek tényleges elkötelezettségét a Sarm es-Sejk-i COP27-en hozott döntések tiszteletben tartása mellett.