Martin Siecker: Mindig nézd az élet napos oldalát!

Minden új: ez az első világjárvány, amelyet személyesen tapasztaltam meg. Az interneten keresve találtam egy listát a világtörténelem tíz legsúlyosabb világjárványáról, és megtudtam, hogy a Covid19 előtt utoljára a spanyolnátha sújtotta Európát 1920-ban. Lehet, hogy öreg vagyok, de nem ennyire.

A párom nagyon fogékony a fertőző betegségekre, mert mérsékelt a kórokozókkal szembeni ellenálló képessége. Ezért ha elkap valamit, akkor nála fokozottan fennáll egy súlyos, krónikus légúti megbetegedés veszélye. Ezért aztán nem igazán szeretnénk találkozni senkivel. Ez mindkettőnk számára új tapasztalatokkal szolgál. Ő többé-kevésbé önkéntes elszigeteltségben él, hogy meg ne fertőződjön. Nekem pedig át kell vennem azokat a teendőket, amiket azelőtt ő végzett el, például a bevásárlást. A válság előtt is segítettem: toltam mögötte a bevásárlókocsit, míg ő pakolt bele. Most nem ilyen egyszerű.

Tolni könnyű: csak mész a nyomában egy jobb világról álmodozva, ő pedig megtölti a kosarat. Most nekem kell megtölteni, és minden polcnál lebénít a választási kényszer okozta stressz. A bevásárlólistán annyi van: kávé; a polcon viszont tucatnyi márka sorakozik, amelyek ránézésre mind egyformák. Aztán a vécépapír. 1, 2, 3 vagy 4 rétegű legyen? A feleségem tudja, hogy melyik márka kell és az hol található, percek alatt megvagyunk a bevásárlással. Én el vagyok veszve a boltban: egyedül a sörpult az, ahol nem hezitálok, különben órákig keresgélek és gyötör a dilemma.

Meglepett, ahogy a hollandok először reagáltak a világjárványra. Egységesen léptek és szolidaritást mutattak. Sajnos azonban az egyének egy kis, összezavarodott és egyébként sajnálatra méltó csoportjában az emberi koncentrálóképesség igencsak rövidnek bizonyult: az általuk eleinte tanúsított szolidaritásnak heteken belül nyoma sem volt. Egyesek már nem tartották be a szabályokat és azzal vádolták a kormányt, hogy megsértette alapvető jogaikat és korlátozta szabadságukat. Így – vad őrületükben azt sem tudva, mit csinálnak – beperelték a kormányt, hogy érvényt szerezzenek a bulizáshoz való elidegeníthetetlen joguknak.

Még jó, hogy Európában élünk, ahol (a legtöbb tagállamban) megfelelően garantált a demokrácia és a jogállamiság, az egészségügyi ellátás pedig a világ más részeihez képest meglehetősen jó színvonalú. Ha megnézzük, hogy az egyes korcsoportok milyen mértékben érintettek, egyértelművé válik, hogy az életkorukat a nevében viselő betegségtől a fiatalok szenvednek leginkább. 19 évesen az ember randizik, felfedezi szexualitását és megismerkedik a szerelemnek nevezett bolondsággal. Pandémiák idején viszont még az ártatlan ölelések is tabunak számítanak. Emiatt a fiatalok nem találják a helyüket – kielégítetlen vágyuk hajtja őket.

A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi legyen a gazdasággal. Amint megállítjuk a pandémiát, folytassuk ott, ahol abbahagytuk? Vagy ragadjuk meg ezt a lehetőséget, fordítsunk hátat az egymást felfaló monopóliumok uralta rendszernek és építsünk ki egy inkluzív modellt, amelyet fenntartható, kis volumenű kezdeményezések és felelős nagyvállalatok békés együttélése jellemez? Az, hogy mit választunk: visszatérünk a megszokott rendszerbe vagy kilépünk a birkalétből, meghatározó lesz jövőnk szempontjából és eldönti, hogy túlélünk-e vagy elpusztítjuk önmagunkat.

Mindenkinek kívánom, hogy érezze jól magát; meditáljon, gondolkodjon és – akinek nem inge, ne vegye magára – tanúsítson bűnbánatot!