Ionuţ Sibian román EGSZB tag cikke

Romániában több civil társadalmi szervezet, egyebek mellett a FONSS, az Afterhills, a Parentis és az Our Smile Group szövetség Iași (Jászvásár) önkormányzatával összefogva menekültközpontot nyitott a háború miatt hazájukat elhagyni kényszerülő ukránok számára. Az alábbi történet, melyet kollégámtól, Mihaela Munteantól hallottam, egyike annak a sok megható élménynek, melyekben részünk van.

Az első menekült, aki a CTR Nicolina Iași humanitárius és szociális segítséget nyújtó menekültközpontba érkezett, a kéthetes Iovana volt. Az apróság csendben megbújt édesanyja karjaiban, aki az útközben, egy menedékhelyen történt szülést és a 21 napos utazást követően szintén csendes és sápadt volt. Mögöttük jött egy magas férfi, Roman, a csecsemő apja, az ő édesanyja és 86 éves nagyapja. Négy generáció szállt ki a megrakott autóból, és lassan a recepció felé tartott.

– Honnan jöttek?
– Harkivból!
A szó fájdalmat idézett, úgy hangzott, mintha ítéletet mondtak volna ki.

A központ hivatalosan még nem nyitott meg, de egy vámos kolléga a határellenőrzésről felhívott, és megkérdezte, hogy tudnánk-e fogadni őket, így hát megnyitottuk számukra a kiszolgáltatott helyzetben lévők számára berendezett két emeletet.

A kislány az indulás után három nappal jött világra, háborús körülmények között. Rettenetes lehetett a kismamának! Romannak is nehéz lehetett, ott volt egyrészt a kötelessége, hogy harcoljon a hazájáért, de ott volt a kiszolgáltatott családja is, akik szintén védelemre szorultak.

Amikor kiszálltak a kocsiból a csomagjukkal, azt mondták, most csak aludni akarnak. Az első éjszaka után megjegyezték, milyen csend van itt nálunk. A kislány azonban nyugtalan volt, a félig vak bácsi pedig egy szót sem szólt senkihez. Még tizenéves gyerekként élte meg a háborút. Most azonban az öregségtől megtörten botjára támaszkodva, és egy élet emlékeivel, melyeket nem hagyhatott otthon, csak tehetetlenül botorkált egyik kanapétól a másikig.

Első nap a központban végre megfürdették Iovanát, és a Parentis munkatársainak hála még babamasszázst is kapott. De mindannyian körülöttük tettünk-vettünk. Másnap reggel kipihentebbek voltak. Végigaludták az éjszakát, még a kicsi se kelt fel enni.

Ezután pár békés nap következett – egy kedves, bőbeszédű nagymama, egy visszafogott, aranyos anyuka és egy édes újszülött társaságában. Roman azonnal mellénk állt, hogy segítse az újonnan érkező menekülteket. Ahol tudott, segített, valószínűleg úgy érezte, hogy ezzel viszonozza azt, amit kapott. Együtt mostunk, teregettünk, és közben mesélt. A bácsi is jobban lett, már visszaköszönt, és mindig pontosan ott volt az étkezéseknél.

Pár nap múlva megtört az idill, amikor Roman édesanyja, felesége és kislánya megpróbált továbbutazni Belgiumba. A reptéren kiderült, hogy csak az édesanyja utazhat, a feleségének nem volt biometrikus útlevele.

Bele se akarok gondolni, mit érezhetett az anya, amikor ott kellett hagynia a fiát, az unokáját és az apját. Amikor Romant megláttuk a karján a kicsivel, mindannyiunknak összeszorult a szíve. Végül megtalálták a módját, hogyan tudna az anyuka és a kislány is elutazni. Csak a két férfi maradt. Némák és megtörtek voltak, mindketten saját gondolataikba és tehetetlenségükbe merültek. Hamarosan ők is útra keltek. Néhány dolog azonban itt maradt utánuk: egy menekült emléke, aki egy kis időre kollégánk lett, az öröm, amit akkor éreztünk, amikor az anyuka reggel elújságolta, hogy a kislány megnyugodott és úgy aludt, mint a bunda, és Roman köszönőlevele, melyből megtudtuk, mekkora örömöt jelentett számukra, hogy megélhették a csodát: Iovana érkezését, aki mindenáron meg akart születni, miközben körülöttük sorra haltak az emberek.