Janusz Pietkiewicz: Az általános érdekű szolgáltatások és a világjárvány

Ahogyan a február márciusba fordult, a tanulmányok és viták közepette együtt ünnepeltük bolgár barátainkkal az örömteli Martenicát, mint minden évben ez idő tájt. Vékony, piros és fehér zsinegből készült fonott karkötőket viseltünk, és jó szerencsét hozó, kis gyapjú rongybabákat kaptunk ajándékba. Érezhető volt a közelgő tavasz optimizmusa. Sok sikert kívántunk egymásnak az EGSZB ötéves hivatali időszakának végére.

Ösztönösen is távol tartottuk magunkat attól a fenyegetéstől, amelyet az Ázsiában terjedő vírus jelentett mindennapi életünkre az EU szívében. Igaz ugyan, hogy Dél-Európából már érkeztek jelek és komoly figyelmeztetések, de úgy gondoltuk, hogy az európai intézmények eljárásai megvédenek bennünket a világjárványtól. És ráadásul, ahogyan a Duna túloldaláról érkező kollégáink viccelődtek, utolsó mentsvárként a házipatika orvosságából, azaz a Martenicarakiából sem árthatott kortyolni egyet. Azt a kérést, hogy az üléstermekben helyezzenek el kézfertőtlenítőket, figyelmen kívül hagyták ugyan, de folyamatosan biztosítottak minket a kockázatok gondos figyelemmel kíséréséről, úgyhogy a vírussal kapcsolatos félelmeink eloszlottak.

Március 11-én, szerdán, még mindig a Fenntartható Európa beruházási tervvel kapcsolatos ajánlásokról vitáztam az ECO/505 tanulmányozócsoportban. A szekciókban cselekvési terveket dolgoztunk ki, és következő utazásainkat foglaltuk le, amikor is, egy héttel később, hirtelen megállt az élet. Kijárási korlátozás! Egy metaforával ezt egy hirtelen vészfékező vonathoz tudnám hasonlítani, melynek kerekei szikrát vetnek.

Senki sem számított a korlátozó intézkedésekre, amelyek naponta szigorodtak. Életünket alapjaiban rázták meg. Ez egy mentális szökőár volt, ahogyan azt Ildefons Gałczyński költő fogalmazta: „egy gondolkodásmódunkat elárasztó szomorúság”. Meglepő volt a kényszerű otthon maradás és a hétköznapokba beköltöző félelem. A korlátozások kérdéseket vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy honnan kapunk majd segítséget, és honnan szerezzük be az alapvető termékeket, szokásaink újragondolására késztetve minket.

Nem gondoltam volna, hogy nem térek majd vissza Brüsszelbe júniusig, amikor is üres autópályákon hajtottam keresztül, mivel a repülőjáratokat még nem indították újra. Emlékszem, amikor kinyomtattam a főtitkártól kapott utazási „engedélyemet” – az úgynevezett Covid19 laissez-passer-t, – amelyet 2020. május 29-én bocsátottak ki négy nyelven, és amelyet egy impozáns kerek pecsét díszített. Ez hivatott garantálni, hogy ne kerüljek karanténba.

Csak, hogy biztosra menjek, ezt telefonon is megerősítettem a német egészségügyi hivatal irodáival azokban a tartományokban, amelyeken keresztül kellett utaznom. Június 8-án részt vettem Brüsszelben az ECO/510 tanulmányozócsoport első hibrid ülésén és az azt követő plenáris ülésen június 10-én és 11-én.

A nyilvános és közösségi médiát már elárasztották a kommentek és találgatások a vírus tényleges létrehozóival kapcsolatos feltételezésekről. Kár, hogy ez legalábbis egyelőre nem vezetett egy olyan kortárs remekmű létrejöttéhez, mint amilyen Giovanni Boccaccio 14. századi Decameron-ja vagy Albert Camus 1947-es regénye, A pestis, amelyek valóban bemutatják az emberi természet hiányosságait és az emberiség járvány elleni küzdelmét.

A globális kijárási korlátozások tapasztalatainak és a SARS-CoV-2 újabb támadási hullámával kapcsolatos figyelmeztetéseknek a kontextusában – ezúttal egy olyan hullámról volt szó, amely a minden évben, sok országban, számos, még a jelenlegi Covid19-nél is több emberéletet követelő szezonális influenzavírussal összekapcsoltan jelentkezik – elgondolkodtam az évtizedek óta elhanyagolt „általános érdekű szolgáltatások” értelmén.

A Covid19-világjárvány végre megmutatta e szolgáltatások helyi, regionális és európai nyújtóinak rendkívül fontos és stabilizáló funkcióját. A szociális szféra végre elkezdett hinni kulcsfontosságú szerepükben, azaz abban, hogy az európai szociális modell gerincét képezik, és potenciálisan a gazdaság pozitív helyreállításának alapját jelentik a Next Generation EU és az európai zöld megállapodás eszközeinek keretében.

Az energia- és vízszolgáltatások, a hulladékfeldolgozás és a tömegközlekedés a gazdasági válság idején gondoskodtak arról, hogy az élet mindennapi menete folytatódhasson közösségeinkben, és biztonságot adtak. Az ezekbe az ágazatokba történő korábbi beruházások nélkül ugyanis nem lehetne olyan mindennapi dolgokat megoldani, mint a reggeli otthoni zuhanyozás, a kávékészítés, a munkába vagy a kórházba időben történő eljutás. Ez vonatkozik az egészségügyi ellátás területeire, valamint a fogyatékossággal élők és az idősek gondozására is. Ezek a szolgáltatások nem működnének válságkezelési eljárások nélkül, de akkor sem, ha az általános érdekű szolgáltatások nem találtak volna politikai megértésre, és nem élvezték volna a nyilvánosság támogatását.

Hasonlóképpen – mielőtt panaszkodni kezdenénk azokról a nehézségekről, amelyeket a válság idején tapasztaltunk –, meg kell vizsgálnunk az oktatás, a kutatás és általában véve a kultúra rendkívül fontos területét is.