2022. február 26-án, szombaton hajnali 5 órakor egy kollégámmal hirtelen elhatározásból elindultam a határhoz. Ekkor Ukrajna orosz megszállása már két napja tartott.

Az ilyen utak mindennaposak egy tapasztalt fotós életében, de azért az izgalom most is ott van. Egy darabig sötétben vezetünk, Przemyśl felé haladva. Útközben elfogy a benzinünk. Zavarodott emberek, enyhe pánik.

Végre odaérünk. Először a medykai határátkelő. Hatalmas dugó, sok parkoló autó. Az emberek csoportokban várnak a rokonaikra vagy a barátaikra.

Közelítünk az első csoporthoz. Sokat láttam már életemben, de ettől a látványtól elszorul a torkom. Fiatal anyák gyalogolnak. Mindannyian babakocsit tolnak, bőröndöt húznak vagy egy gyermek kezét fogják. A lengyel határőrök segítenek nekik. Meg vannak rendülve.

Itt minden egy kicsit más, mint annál a másik határnál, nem is olyan régen. Az újonnan érkezőket itt örömmel, könnyes szemmel fogadják. A barátok vagy a családtagok magukkal viszik ezeket a fiatal nőket a saját autójukkal. Ők most már biztonságban vannak. Nem messze, valamivel arrébb ukrán állampolgárok másik csoportja: ők vissza akarnak térni a hazájukba. Ők nagyrészt férfiak. Harcolni akarnak: le akarják győzni az ellenséget.

Ezután a korczowai határátkelő felé indulok. Este. A przemyśli vasútállomás és a fogadópont a szupermarketnél.

És ez így megy három napon át.

Minden alkalom más. Egyre több a menekült, és egyre többen vannak, akik segíteni akarnak. És segítenek. Úgy tűnik, a helyzet rendezett. A boltok nyitva vannak, van áram, és egyelőre még bárhová lehet telefonálni. A ruha- és élelmiszerhalmok egyre nagyobbak. Minden jól jöhet. Csak a frontról érkező hírek lesznek egyre ijesztőbbek.

A visszaúton hosszú katonai konvoj halad el mellettünk. Súlyos a helyzet. Valódi háború folyik a határ másik oldalán.

Egyre több és több menekült érkezik Ukrajnából. A számuk már rég meghaladta az egymilliót.

A legtöbbjük a nagyobb városokba tart. Ott vasútállomásokon, stadionokban, ellátóközpontokban élnek.