Adélaïde Charlier, fiatal éghajlatvédő és emberi jogi aktivista, a Youth for Climate Belgium társalapítója számba veszi a közelmúltban az azerbajdzsáni fővárosban, Bakuban elért COP29-es éghajlatváltozási megállapodással kapcsolatos problémákat. A COP29, amely sokak szerint az eljátszott bizalom és az éghajlati egyenlőtlenség szimbólumává vált, a kiszolgáltatott nemzetek és a civil társadalom számára keserű csalódást okozott.

A közelmúltban Bakuban megrendezett COP29 éghajlatváltozási konferencia megosztotta a világot, a kiszolgáltatott nemzetek és a civil társadalom képviselői pedig mély frusztrációjuknak adtak hangot amiatt, hogy véleményük szerint visszaéltek a bizalmukkal. Bár megállapodás született arról, hogy évente 300 milliárd USD-t fordítanak annak támogatására, hogy a fejlődő országok 2035-re alkalmazkodni tudjanak az éghajlatváltozáshoz, ez meg sem közelíti azt az összeget, amire az éghajlati válság frontvonalában élőknek sürgősen szükségük lenne.

„Egy rossz megállapodásnál még az is jobb, ha nincs megállapodás”

Harjeet Singh, a fosszilis tüzelőanyagok terjedésének megakadályozásáról szóló szerződésre vonatkozó kezdeményezés globális érdekképviseleti igazgatója a végső megállapodás elérése előtt 24 órával megadta az alaphangot, kijelentve: „Egy rossz megállapodásnál még az is jobb, ha nincs megállapodás”. Ez a mondat jól illusztrálja az érintett országok, a civil társadalom és a vagyonosabb nemzetek közötti egyre nagyobb feszültséget. Vasárnapra a konferencia leleplezte a kijózanító valóságot azzal, hogy mindössze egy pénzügyi célt tűzött ki: a „2035-ig évente 300 milliárd USD” vállalását. Ez a célkitűzés nevetséges, hiszen messze elmarad attól, amit a kiszolgáltatott nemzetek közösen kértek (1,3 billió USD az alkalmazkodással, a hatásmérsékléssel, valamint a veszteségek és a károk kezelésével kapcsolatos szükségleteik fedezésére).

A megállapodás kapcsolódik az új, számszerűsített kollektív célhoz, amely a fejlődő országok éghajlatvédelmi átállását hivatott finanszírozni. Bár ez az összeg a háromszorosa a 2009-ben kitűzött 100 milliárd USD-s célnak – amelyet csak két év késéssel, 2022-ben sikerült elérni –, még közel sem elegendő. A 2009-es, 100 milliárd USD összegű kötelezettségvállalás az inflációt figyelembe véve 2035-re 258 milliárd USD lenne, így a mostani megállapodás a tényleges erőfeszítésnek csupán 42 milliárd USD-s (reálértékben vett) növelését jelenti. A kiszolgáltatott helyzetben lévő nemzetek kérése félreérthetetlen: „Billiók kellenek, nem milliárdok”.

A javasolt pénzügyi cél szerkezete ugyanolyan csalódást keltő, mint maga az összeg. Nem tartalmaz ugyanis konkrét kötelezettségvállalást az állami finanszírozási mechanizmusokat, például a vissza nem térítendő támogatásokat vagy egyéb támogatásokat illetően, amelyekre a globális dél országainak égető szükségük van.

Emellett nincsenek az éghajlatváltozás mérséklésének, az alkalmazkodásnak, valamint a veszteségek és károk kezelésének megfelelő finanszírozására vonatkozó részcélok sem. Az alkalmazkodásra helyezett egyértelmű hangsúly hiánya, valamint – az elsősorban multilaterális fejlesztési bankok és a magánszektor által finanszírozandó – mérséklésre helyezett aránytalan hangsúly azt bizonyítja, hogy továbbra sem sikerült levonni 2009 tanulságait, hiszen az alkalmazkodást már ekkor is jelentősen alulfinanszírozták, amit tovább súlyosbított az elszámoltathatóság és a veszteségekre és károkra elkülönített finanszírozás hiánya.

Továbbá, bár a megállapodás megemlíti a veszteségeket és a károkat, azok csak homályos és felületes utalásokban szerepelnek ahelyett, hogy érdemben beépülnének a megállapodásba. A keret emellett széles körben lehetővé teszi, hogy nagymértékben támaszkodjanak magánfinanszírozásra – többek között a köz- és a magánszféra közötti partnerségekre, állami forrásokból támogatott, kockázatmentesített magánberuházásokra –, és aktívan ösztönzi a tisztán magánberuházásokat.

A történelmi felelősség figyelmen kívül hagyása

Amellett, hogy nem biztosít elegendő finanszírozást, a megállapodás mély repedésekre világított rá a klímadiplomáciában. A gazdagabb nemzetek figyelmen kívül hagyták a megkülönböztetett felelősség elvét, és a pénzügyi terhek egy részét azokra a kiszolgáltatott országokra terhelték, amelyek már most is éghajlati hatásoktól szenvednek. Az olyan nemzetek, mint India, Kuba, Bolívia és Nigéria, nem rejtették véka alá haragukat, és azzal vádolták a gazdag országokat, hogy nem hajlandóak fizetni immár több évszázados üvegházhatásúgáz-kibocsátásukért.

Ez a nemtörődömség lerombolta a bizalmat, és a feszültség a COP-tárgyalások történetében soha nem látott szintre emelkedett. A jelenlegi 300 milliárd USD összegű kötelezettségvállalás eltörpül amellett az 1 billió USD mellett, ami az ENSZ szakértőinek becslése szerint a fejlődő országok számára (Kínát nem számítva) 2035-ig szükséges minimális beruházást jelenti.

Nyomás alatt kialkudott rossz megállapodás

A világ legszegényebb és legsérülékenyebb nemzetei – köztük a 45 legkevésbé fejlett ország és 40 kis szigetállam – végül hatalmas politikai nyomás alatt elfogadták a megállapodást. Erre a megállapodás hiányától való félelem kényszerítette rá őket, különösen szem előtt tartva azt a lehetőséget, hogy Donald Trump elnöki beiktatása veszélybe sodor az éghajlatvédelemmel kapcsolatos mindenfajta jövőbeli előrelépést. Sokak számára keserű kompromisszum volt ez: ahhoz, hogy biztosítva legyen az azonnali segítségnyújtás, el kellett fogadni akár a nem megfelelő finanszírozást is.

A késlekedés ára

Ez a „rossz megállapodás” nem csupán a diplomáciai kapcsolatok számára jelent fiaskót: több millió emberélet vonatkozásában is pusztító következményei lesznek. A szélsőséges időjárás, a tengerszint emelkedése és az erőforrások szűkössége miatt a kiszolgáltatott helyzetben lévő nemzetek már elérték lehetőségeik korlátait. A gazdagabb nemzetek kormányainak fel kell ismerniük, hogy az éghajlat-politikai intézkedésekbe való azonnali beruházás sokkal kevesebb költséget jelent, mint amit a Természet katasztrófák formájában kiszámláz majd nekünk.

A COP29 eredményei kegyetlen módon emlékeztetnek arra, hogy az éghajlati vészhelyzet bátor, azonnali fellépést, valamint a leginkább érintettekkel szemben igazságos eljárást igényel. Forradalmi kötelezettségvállalások nélkül évről évre csak mélyül a globális észak és a globális dél országai közötti szakadék, ami pedig a globális szintű éghajlat-politikai együttműködés lényegét lehetetleníti el.

A COP30 felé tekintve egyértelmű, hogy az éghajlati igazságosságért folytatott küzdelem messze nem ért véget.

Adélaïde Charlier 23 éves európai aktivista, aki az éghajlati igazságosságért küzd, és arról ismert leginkább, hogy a Youth for Climate Belgium társalapítója, illetve most már (az ifjúság és az éghajlat-politikák között hidat építő) Bridge szervezet alapítója is. Idén felkerült a Forbes „30 under 30” listájára.