„Mi, vidéken élő nők nem szimpátiát vagy együttérzést keresünk; azt akarjuk, hogy szövetségesként ismerjenek el és értékeljenek bennünket a fenntartható fejlődés megvalósításában. Lehetőségekre és minőségi alapszolgáltatásokra van szükségünk, hogy megmaradhassunk a területünkön, és továbbra is táplálhassuk a világot” – mondja Luz Haro Guanga ecuadori gazdálkodó, a Latin-Amerikában és a Karib-tenger térségében élő vidéki nők hálózata (RedLAC) ügyvezető titkára, aki nemrégiben felszólalt az EGSZB A nők és a hármas környezeti válság című vitáján. Az EGSZB infónak adott interjújában Luz Haro Guanga az éghajlatváltozás latin-amerikai hatásairól beszél, valamint arról, hogy – a COP16 kudarcai ellenére – miért nincs helye és ideje a pesszimizmusnak a fenntarthatóbb és egészségesebb bolygóért folytatott küzdelemben.

Az Ön szervezete, a RedLAC részt vett a COP16 konferencián. Csalódott-e a konferencia eredményei miatt, hiszen nem sikerült konszenzusra jutni a természet és a biológiai sokféleség védelmének finanszírozásáról? Sikerült azért valamit elérni a COP16 konferencián?

Haro Guanga: Ecuadori, vidéken élő nőként az 1980-as évek óta küzdök az ecuadori vidéki nőtestvéreim jogaiért. A közel 40 év alatt többek között azt tanultam meg, hogy a társadalmi folyamatok hatalmas erőfeszítéseket igényelnek, de nagyon kevés azonnali eredményt hoznak, és mindenekelőtt kitartásra, következetességre és állhatatosságra van szükség. A természet és a biodiverzitás védelmének finanszírozásáról szóló konszenzus nagyszerű lett volna, de biztos vagyok benne, hogy a városi és vidéki férfiak és nők ezreinek hangja – akik mint egy homokszemekből álló lavina özönlöttek a COP16-ra – elérte azokat, akik korábban nem érezték szükségét annak, hogy támogassák ezt a sürgős éghajlat-politikai fellépést.

Most nem értük el a célunkat, de továbbra is nyomást kell gyakorolnunk minden város, közösség és ország hatóságaira, hogy tudomásul vegyék a helyzetet, és személyes, technikai és politikai akaratukkal a legjobb döntéseket hozzák meg annak érdekében, hogy a jövőben ne haljanak éhen emberek a mai cselekvés elmulasztása miatt.

Milyen hatással van az éghajlatváltozás az őslakos és vidéken élő nőkre Latin-Amerikában?

Szeretném felhívni a figyelmet annak a dokumentumnak néhány lényeges pontjára, amelyet az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) Nők Amerikaközi Bizottsága (CIM) állított össze 16 ország 70 női vezetőjével készített interjúk alapján, a 2024 szeptemberében indított párbeszédfolyamat keretében. A COP16 konferencián bemutatott szöveg a vidéken élő nők véleményét fogalmazza meg.

Arra a következtetésre jut, hogy az éghajlatváltozás a világ minden országában, így az amerikai kontinensen is valóság, és súlyos következményekkel jár. Az éghajlattal kapcsolatos jelenségek közül azonban négy különösen kiemelkedik.

Elhúzódó aszályok: egyes országok több hónapos csapadékszegény időszakokról számoltak be, míg más, délebbre fekvő országok évekig tartó aszályokról.

A hőmérséklet jóval a szokásos szint fölé emelkedik: a túl magas hőmérséklet a száraz talajokkal kombinálva hozzájárul számos (részben spontán, részben szándékosan okozott) tűzesethez, amelyeket az uralkodó szárazság csak súlyosbít, ezzel is károsítva az életet és a biológiai sokféleséget. Például azokban a napokban, amikor a konferencia Brazíliában zajlott, a média Piauí államban háromszáz aktív tűzesetről számolt be.

Szélviharok: nagyon rövid szakaszokban érkező, intenzív esőzésekről számoltak be, amelyeket gyakran erős szélviharok kísérnek. A Közép-Amerikából, Mexikóból, a Dominikai Köztársaságból és Kolumbia part menti területeiről érkező résztvevők elmondták, hogy nőtt a területüket érintő hurrikánok és trópusi viharok intenzitása és gyakorisága.

Változások a csapadékviszonyokban: „A legváratlanabb időpontokban esik az eső” – hangzott el minden találkozón, míg a déli területekről és az Andok térségéből váratlanul előforduló fagyról, jégesőről és hózáporokról számoltak be. Általánosságban elmondható, hogy az éves csapadékmennyiség csökkent, de amikor bekövetkeznek az esőzések, akkor özönvízszerű méreteket öltenek, árvizeket és természeti katasztrófákat okoznak, amelyek emberi áldozatokkal, az infrastruktúra, az utak és a termés elmosásával, valamint a lakosság életkörülményeinek romlásával járnak, különösen a vidéki területeken. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott: „Néha az eső pokoli méreteket ölt”.

Ugyanakkor a természeti erőforrásokat kimerítő, nem fenntartható gyakorlatok alkalmazásának vagyunk tanúi. A legaggasztóbb és egyben leggyakrabban említett problémák közé tartozik az erdők és mangroveerdők kivágása vagy kiirtása, a szándékos erdőtüzek, a vízkészletekkel való nem megfelelő gazdálkodás, a környezetszennyezés, az intenzív, expanzív, vízigényes és szennyező tevékenységek támogatása, valamint a mezőgazdasági vegyszerek, gyomirtók és növényvédő szerek túlzott használata.

Többen kiemelték egyes helyi és nemzeti hatóságok tétlenségét, amelyek nem dolgoztak ki szabályozási kereteket a pusztító tevékenységek megfékezésére és a fenntartható termelési stratégiák előmozdítására. Néhány országban van ugyan szabályozás, de a hatóságok a korrupció vagy személyes politikai érdekek miatt nem hajtják végre azokat.

A nemzetközi vezetőknek ezért nagyobb nyomást kell gyakorolniuk az államokra, hogy tartsák be az általuk aláírt, a biológiai sokféleségről és az éghajlatváltozásról szóló szerződéseket.

Az éghajlat- és környezetvédelemért folytatott küzdelem irányát tekintve Ön optimista vagy pesszimista? Ön szerint mit kellene tenni?

Ha nem álmodunk nagyot, nem fogunk nagy dolgokat elérni. Az éghajlatváltozás hatással van ránk, és ezek a hatások egyre erőteljesebbek, ezért továbbra is küzdenünk kell azért, hogy a döntéshozók figyelembe vegyék azokat az alapvető szempontokat, amelyek kiemelt fellépést igényelnek, nemcsak a finanszírozás, hanem a koordináció, az együttműködés és a kevesebb önzés és pártpolitikai buzgalom tekintetében is.

Optimista vagyok ezzel kapcsolatban: ha továbbra is küzdünk, felemeljük a hangunkat és kitartóan támogatjuk a hosszú távú társadalmi folyamatokat, ha stratégiai szövetségeket kötünk Amerikában és világszerte, akkor befolyásolhatjuk a közpolitikát és biztosíthatjuk, hogy a hatalmi és döntéshozói pozíciókban lévő emberek annak a meggyőződésnek megfelelően cselekedjenek, hogy az éghajlatváltozással sürgősen foglalkozni kell, miközben csökkentjük azokat az intézkedéseket, amelyek felgyorsítják a bolygónkra gyakorolt káros és pusztító hatásokat: ezek a tűzvészek, a monokultúrák, a rovarirtó szerek és vegyi anyagok válogatás nélküli használata, a vízgyűjtők pusztulása, a válogatás nélküli halászat, a vízforrások pusztulása, a szennyvízkezelés stb.

A pesszimista hozzáállás meggyengítené a hangunkat, és arra késztetne, hogy feladjuk a munkánkat és a harcunkat. Nincs vesztegetni való időnk, és néhány kudarc ellenére sem hagyhatunk teret a pesszimizmusnak a fenntarthatóbb és egészségesebb bolygóért folytatott küzdelemben. Ez élet-halál kérdés a mostani és az utánunk következő generációk számára!

Már tegnap cselekednünk kellett volna. De a mai nap is éppen megfelelő arra, hogy az emberek változtassanak a hozzáállásukon, és mindenki javára cselekedjenek.

Luz Haro Guanga ecuadori kistermelő, a Latin-Amerikában és a Karib-tenger térségében élő vidéki nők hálózatának (RedLAC) ügyvezető titkára, valamint a RedLAC ecuadori technikai ágának, a FUNMUJERURAL-e-nek az elnöke. A RedLAC egy társadalmi szervezet, amely több mint 200 vidéki nőszervezetet tömörít Latin-Amerika és a Karib-térség egész területéről. Az 1990-ben Argentínában alapított szervezet fő célja a vidéken élő nők hatékony polgári és politikai részvételének előmozdítása. A RedLAC nagy múltra visszatekintő erőfeszítéseinek köszönhetően az Amerikai Államok Szervezete (OAS) a 2024–2034 közötti időszakot az „Amerikában élő vidéki nők, serdülők és lányok jogainak Amerika-közi évtizedévé” nyilvánította.