„A szabadság csak annyit tesz, hogy nincs vesztenivalónk...” – így szól egy igen népszerű countrydal, melyet Kris Kristofferson 1969-ben írt és azóta számos előadó, például Janis Joplin és Kenny Rogers is feldolgozott. A mai Európában azonban – a „Me and Bobby McGee” című daltól eltérően – a szabadság azt jelenti, hogy igen sokat veszíthetünk, ha nem állunk ki mellette. Különösen Magyarországon.

Az emberek nagyon gyorsan beleszoknak a jóba. Bele sem gondolnak, milyen volt régen olyan szabadságjogok nélkül, mint az utazás szabadsága, a sajtószabadság, vagy az, hogy Európa-szerte szabadon munkát vállalhatunk és tanulhatunk. Az én generációm (a baby-boom generáció az 50-es évek végéről, amikor Magyarország még a Varsói Szerződés tagállama volt) még emlékszik, milyen hosszú utat kellett megtenni a berlini fal leomlásától 2004-ig, amikor Magyarország csatlakozott az Unióhoz, a szabad nemzetek családjához. Tizennégy évnek kellett eltelnie a kommunizmus leomlásától addig, amíg országunk – Csehországgal, Szlovákiával és Lengyelországgal együtt – csatlakozni tudott. Azóta újabb tizennégy év áll mögöttünk, és ahogy én látom, Magyarország lassan visszafelé csúszik, egyre inkább lemarad. A kilencvenes évek elején még a polgári szabadságjogok és a sajtószabadság élharcosa volt, ma pedig már a populizmus, az autokrácia és az alkotmányos diktatúra jellemzi, ami önmagában is ellentmondás.

A budapesti kormány szinte nyílt háborút hirdetett a közös európai értékek ellen: narratívája szerint „Brüsszel” ellenség, az EU pedig maga az ördög. Ez csaknem 14 éve tart, ami azt mutatja, hogy nehéz bármiféle Európa-párti kampány mellé állni, akár az ellenzék (illetve, ami megmaradt belőle), akár a civil társadalom és a nem kormányzati szervezetek (illetve, ami megmaradt belőlük) próbálkozna ezzel. De mi nem adjuk fel. Nem hagyjuk veszni az európai értékeket csak azért, mert egyes magyar politikusok úgy döntöttek, hogy más – talán a Kremlben szerzett – zenére táncolnak.

A Magyarországon az utóbbi időben végzett közvélemény-kutatások ugyanis még mindig azt mutatják, hogy a választókorú népesség közel 68–70%-a támogatja az Európai Uniót és a közös európai értékeket, és élvezi azok előnyeit. A nagy kérdés az, hogy készek-e 2024. június 9-én nagy számban elmenni szavazni. Magyarországon ez a szavazást együtt tartják a helyhatósági választásokkal, és mivel az országban nő az elégedetlenség, a kilátások nem rosszak. Aki a kormány politikája ellen szavaz, az Európára szavaz.

Hardy Mihály magyar újságíró, a Klubrádió főszerkesztője