2015 februárjában az Európai Bizottság közzétette „A stabil és alkalmazkodóképes energiaunió és az előretekintő éghajlat-politika keretstratégiája” című, energiaunióra vonatkozó csomagját. Számos jó javaslat született, rengeteg ígéret hangzott el többek között az importfüggőség drasztikus csökkentéséről, a megújuló energiaforrások használatának következetes bővítéséről, valamint arról, hogy Európa világelső lesz ez utóbbi területen. És fenntartották, hogy továbbra is a polgárokat kell a politika középpontjába helyezni...

Ha következetesen dolgoztunk volna e javaslatok végrehajtásán, akkor ma nem lennénk ennyire mély válságban. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy a tagállamok elégedettek régi politikáikkal: Németország megengedte magának, hogy Putyin olcsó fosszilis tüzelőanyagai elvakítsák, sőt „túl gyorsnak” minősítette a megújuló energiaforrások terjedését. Ez utóbbit lefékezték, és ennek eredményeként a szélenergia-ágazat gyakorlatilag összeomlott, mintegy 40 000 munkahely szűnt meg. Lengyelország nem képes összeszedni magát, és eltávolodni a széntől, Franciaország pedig továbbra is a nukleáris ipar állítólagos előnyeiről álmodozik; a valóság azonban jóval sötétebb, mivel műszaki problémák és az elégtelen hűtővíz miatt a franciaországi reaktorok több mint felét le kellett venni a hálózatról – igen, közbeszólt az éghajlatváltozás. Az EU energiaimporttól való függősége soha nem volt még olyan magas, mint 2021-ben, ugyanakkor világviszonylatban a sor vége felé állunk az éghajlatbarát technológiákra irányuló kutatásra költött összegek tekintetében.

Két lehetőség maradt jelenlegi energiaproblémáink megoldására és az éghajlatváltozás kezelésére: sokkal következetesebb megtakarítások és a megújuló energiák valóban erőteljes bővítése. Hatalmas lehetőségek rejlenek mindkettőben. Pozitív, hogy belső szél- és napenergia-forrásaink sokkal olcsóbban kínálják az energiát, mint a (jelenleg) erőteljesen támogatott fosszilis és nukleáris erőművek.

Ezért sok új, decentralizált termelési struktúrát kell létrehozni és új szereplőket kell bevonni, akiknek az energetikai átmenet gerincét kell adniuk. Ennek az az oka, hogy az energetikai átmenethez társadalmi elfogadottság szükséges, és ez csak akkor jöhet létre, ha az embereket is bevonjuk a folyamatba. Németországban például a zöld erőművek 90%-a magánszemélyek, mezőgazdasági termelők, szövetkezetek, kkv-k és települési közművek, nem pedig nagy energiaszolgáltató vállalatok tulajdonában van. Kevés bizonyítékunk van azonban olyan stratégiákra, amelyek valóban támogatják a civil társadalom szerepvállalását annak érdekében, hogy növeljék a decentralizált energiatermelésben és -felhasználásban rejlő lehetőségeket a munkahelyteremtés terén, valamint hogy a termelő-fogyasztók és a közösségi energia előmozdítása révén biztosítsák az energetikai átállásban való közös szerepvállalást és részvételt. Ennek most és az elkövetkező hónapokban fogjuk megfizetni az árát. De nemcsak mi, hanem az éghajlat is.

Lutz Ribbe, a fenntartható fejlődés megfigyelőközpontjának elnöke