Jowita Kiwnik-Pargana: Ukrán hőseim

A határon kezdődött. Nem sokkal azután, hogy kirobbant az ukrajnai háború, elmentem a határra – akkor még nem azért, hogy dolgozzak, hanem hogy humanitárius segélyt vigyek. Láttam, ahogy az emberek özönlenek át a határon, főként nők és gyerekek, akiknek minden addigi terve egyik napról a másikra füstbe ment.

Találkoztam olyan nőkkel, akik minden holmijukat egyetlen hátizsákba gyömöszölték, és hosszú kilométereket gyalogoltak a határig, babakocsit tolva maguk előtt. Férjüket és fiaikat hátrahagyták, és nem tudták, hol alszanak az éjjel, ki fogadja be őket.

Hamarosan visszatértem Ukrajnába, ez alkalommal újságíróként, hogy bemutathassam, hogyan változtatja meg a háború az emberek életét.

Meghallgattam a mariupoli Inna történetét, aki három hétig bujkált egy pincében, és látta szomszédai holttestét az utcán heverni, de nem tudta eltemetni őket, mert állandó lövöldözés volt mindenfelé.

Petro, szintén Mariupolból, elmesélte, hogyan kutatott ivóvíz után az öntöttvas radiátorok hajlataiban.

A 82 éves Halina pedig, aki egyedül maradt a háborúban, ezt mondta: „Láttam egy nénikét. Odamentem hozzá, sírt. Mondom neki: ne sírj, akárhová mész, veled megyek. Nem hagylak magadra”.

Emlékszem azokra az ukrán gyerekekre, akik elmondták, mit jelent nekik a háború. Az ötéves Alisára, aki tudta, hogy a háborúban egymást ölik az emberek. És a 12 éves Zsenyára, aki meggyőződéssel állította, hogy Putyin nem elnök, hanem diktátor.

Megismertem egy kislány történetét, akit a béranya rögtön a szülés után otthagyott, biológiai szülei pedig soha nem jelentkeztek érte.

Hosszan sorolhatnám riportjaim hőseit. Minden név mögött más és más, háború diktálta történet rejtőzik. Nem könnyű meghallgatni őket, de ilyenkor az újságírónak uralkodnia kell magán.

Nem adhatjuk át magunkat az érzelmeinknek, nem azért vagyunk itt, hogy együtt sírjunk a hőseinkkel, hanem, hogy meghallgassuk a történeteiket. A könnyek majd később jöhetnek, a munka után, otthon.

Az ukránok szívesen mesélnek. Beszélni akarnak az oroszok által elkövetett atrocitásokról, fontos nekik, hogy cáfolják az orosz dezinformációt, amely szerint az ukránok azok, akik támadásokat színlelnek és gyilkosságokat követnek el.

Nekünk, újságíróknak, arról kell gondoskodnunk, hogy a világ hallja, mi történik valójában Ukrajnában.