A 2023. december 27-én elhunyt Jacques Delors-t az Európai Bizottság legkiemelkedőbb, leghatékonyabb, leginkább előretekintő, legszélesebb látókörű elnökeként őrizzük meg emlékezetünkben, akit éppúgy az egyesült Európa egyik „alapító atyjának” tekinthetünk, mint jóval előtte Jean Monnet-t és Robert Schumant.

Jacques Delors előtt az Európai Bizottság elnöke alig volt több egy európai bürokratánál; ő volt az, aki ennek a szerepnek egy, az állam- vagy kormányfőkkel egyenértékű, később általánosan is elismert státuszt adott. Tízéves hivatali ideje alatt, 1985-től 1995-ig, Helmut Kohl német kancellár és François Mitterrand francia elnök támogatásával erőteljesen és határozottan mozdította elő az európai integráció folyamatát. Rögtön azzal a céllal indította el a folyamatot, hogy a vámunión alapuló közös piacot 1992-re valódi egységes piaccá alakítsa át. Ezután, miközben az egységes piac kialakítása még folyamatban volt, elindította másik nagy projektjét, a monetáris uniót, és ezzel párhuzamosan a közösségi hatáskörök kibővítésén is dolgozott: a Maastrichti Szerződés révén létrehozták az Európai Uniót.

Ezenkívül ő foglalkozott először a Közösség „demokratikus deficitjével” is, ő javasolta és érte el, hogy az Európai Parlament szélesebb hatáskört kapjon, először az (Egységes Európai Okmányban előírt) együttműködési eljárás révén, majd (a maastrichti reformtól kezdve) az együttdöntési eljárással, amely végül valódi társjogalkotói szerepet biztosított a strasbourgi közgyűlésnek azokban a kérdésekben, amelyekről minősített többséggel dönt a Tanács.

Az egységes piac stratégiai célkitűzése felé vezető út két dokumentummal kezdődött: az európai cselekvés hiányából fakadó költségekről szóló jelentéssel, amely rámutatott a még fennálló belső szabályozási akadályok felszámolásának gazdasági előnyeire, valamint az első „fehér könyvvel”, amely meghatározta az ezen akadályok megszüntetéséhez szükséges valamennyi (körülbelül 200) jogalkotási intézkedést.

Delors kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a projekt megvalósításához nélkülözhetetlen a döntéshozatali mechanizmusok és az európai intézmények megerősítése. Ezért az Egységes Európai Okmánnyal javaslatot tett az Európai Közösségeket (közös piac és Euratom) létrehozó, 1957-es Római Szerződések első tényleges reformjára, és meggyőzte a tagállamokat, hogy hagyják jóvá azt (1987).

Jacques Delors ezután alapvető szerepet játszott a közösségi pénzügyi keret újradefiniálásában egyrészt a költségvetési források jelentős növelésével – a tagállamok teljes GDP-jének 1,20%-ára növelve e forrásokat a Delors I. csomaggal (1988–92), majd 1,27%-ra a Delors II. csomaggal (1993–99) –, másrészt pedig a „gazdasági és társadalmi kohézió” (regionális és strukturális politikák) forrásainak erőteljes növelésével, amire a belső piac egységesítésének ellensúlyozásához volt szükség. De még ennél is fontosabb volt a Közösség költségvetési keretének rendszerszintű változása: éves költségvetések helyett közepes távú (hétéves) ciklusokat vezettek be, a két „Delors-csomagtól” kezdve.

Ezzel sikerült elkerülni, hogy minden évben megismétlődjenek a tagállamok közötti hosszadalmas pénzügyi tárgyalások, melyek hónapokra lelassították az európai intézmények munkáját. Egy másik kulcsfontosságú elem, melyet Delors vezetett be az európai politikákban, a szociális dimenzióra irányuló figyelem volt (többek között ő indította el a vállalkozások, a szakszervezetek és az európai intézmények közötti „szociális párbeszédet”). Szociális programja, amely a munkavállalók válság esetén történő védelmére és a termelési tevékenységek áthelyezését ösztönző tényezők ellensúlyozására szolgáló eszközök harmonizációját is előírta, egyik befejezetlen műve maradt.

Legnagyobb kudarca azonban a második „Fehér könyv”, a „növekedésről, foglalkoztatásról és versenyképességről” szóló dokumentum volt, amelyet 1993-ban indított el megbízatásának utolsó nagyszabású projektjeként. A javaslat a gazdaság fellendítésére és ösztönzésére irányult (20 év alatt 20 milliárd EUR finanszírozással), többek között közös értékpapír-kibocsátás (évente 8 milliárd euro), valamint a közösségi költségvetésből származó hozzájárulások és az Európai Beruházási Bank által nyújtott hitelek alapján, ezzel támogatva a közlekedési és távközlési infrastruktúra kiépítését, valamint számos más gazdasági és társadalmi kezdeményezést (alapvetően előrevetítve a több mint 20 évvel később a világjárvány okozta válságra adott válaszként megalkotott „NextGenerationEU” kezdeményezést).

A tervet, melyet az Európai Tanács kezdetben üdvözölt, később az EU pénzügyminiszterei kritizálták, majd elutasították. Jacques Delors évtizedes tevékenysége végül lefelé tartó pályára került: ahogy megfordult a széljárás, túlzott ambíciókkal, jakobinista központosítással, túlszabályozással kezdték vádolni. Később azonban átvették néhány ötletét, például a transzeurópai hálózatokat vagy a SURE programot, amellyel a Covid19-válság idején támogatták az ideiglenes munkanélküliségi programokat.