„Filléres megtakarítások unokáink jövőjéért” című kampányával a Grootouders voor het Klimaat (Nagyszülők az éghajlatért) elnevezésű belga szervezet nyerte el a 2021. évi civil társadalmi díjat az éghajlat-politikai fellépés témájában. A kampány arra ösztönözte a mintegy 2,4 millió belga nagyszülőt, hogy megtakarított pénzüket – amelynek eszközértékét akkoriban 910 milliárd euróra becsülték – fenntartható projektekbe fektessék. Az EGSZB az éghajlat és a fenntartható finanszírozás mai helyzetéről, illetve a jövőbeli várakozásokról és tervekről kérdezte a Grootouders voor het Klimaat szervezetet képviselőjét.

Három év kampány után vajon lát kézzelfogható eredményeket? Általánosságban hogyan ítéli meg az éghajlat és a fenntartható finanszírozás helyzetét Belgiumban? Vannak előrelépések? Jobban tudatosítják az emberek, milyen fontos kérdésről van szó?

Az EGSZB-díj fontos elismerés és támogatás volt számunkra. Sokszor hivatkoztunk rá, amikor a kormányzattal, más támogató szervezetekkel és a polgárokkal találkoztunk. Segítségével újabb kapcsolatokat tudtunk kialakítani, és továbbfejleszthettük kampányunkat mind a nagyszülők, mind pedig a fiatalabb nemzedékek számára: prezentációkat, workshopokat és egy fenntartható pénzügyekről szóló tananyagot dolgoztunk ki.

Látjuk, hogy a téma még mindig nem evidens, de Európa fontos jogalkotási erőfeszítéseket tett (taxonómia, zöld megállapodás, a fenntarthatósággal kapcsolatos vállalati beszámolásról, illetve átvilágításról szóló irányelvek stb.). Ennek köszönhetően immár a vállalatok és az ágazatok is egyre több olyan kezdeményezést indítanak, amelyekre hivatkozhatunk. Ez reménykeltő, de szükséges is, ahogy arra a bakui COP (elmaradó) eredményei ismét rámutattak.

Egy közelmúltbeli tanulmányból megtudtuk, hogy a tudatosságot építő munkánkra még mindig nagy szükség van. A befektetőknek mindössze 5–15%-a él azzal a jogával, hogy felkérje a pénzintézményeket, vegyék figyelembe fenntarthatósági preferenciáit. Tehát nincs megállás.

Mit vár a COP29-től? Részt vesz a konferencián – ha nem is közvetlenül, de a 12 éves Ferre és nagyszülei támogatása révén? Gondolja, hogy a klímafinanszírozás kulcskérdés az igazságos átmenet szempontjából?

Amikor megjelenik ez az írás, már lezárult a COP29. A kezdetektől fogva minden igyekezetünkkel – pénzügyileg és kommunikációs eszközökkel is – támogattuk a 12 éves Ferrét, aki – a Grootouders voor het Klimaat szervezetben tagsággal rendelkező – nagyszüleivel elutazott Bakuba, hogy a gyerekek szócsöve lehessen. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani az utazást lehetővé tévő összes intézménynek és nagyszülő kollégának.

A COP29 főtémája a klímafinanszírozás kellett, hogy legyen, mivel a fianszírozás valóban nélkülözhetetlen az igazságos átmenethez. Ez Bakuban sajnos nem derült ki eléggé. Továbbra is az az üzenetünk, hogy van pénz, és kérjük, hogy ennek a pénznek a tulajdonosai vállaljanak felelősséget, és unokáink jövője érdekében fenntartható módon fektessék be vagyonukat.

A Grootouders voor het Klimaat legújabb projektjei közül melyekre szeretné felhívni a figyelmet? Készülnek újabb tervekkel?

Továbbra is reménnyel telve tekintünk a jövőbe. 2025 – a Párizsi Megállapodás tizedik évfordulója – fontos év lesz a Grootouders voor het Klimaat számára: nagy számban felkeressük azokat a nagyszülő kollégákat, akik tagjai Flandria legnagyobb nyugdíjas szervezeteinek. Már nagyban zajlanak az előkészületek: szervezetünk több tucat tagja összeáll, hogy bizakodva, kézfogásra nyújtott kézzel és nyitott füllel beszélgetést kezdeményezzen az éghajlatról.

Több workshophoz is kidolgoztunk anyagot – többek között a fennntartható megtakarításról és befektetésről –, ezt ingyenesen a nyugdíjas szervezetek helyi csoportjainak rendelkezésére bocsátjuk. Már most sok a lelkes reakció. 2025. november végén nagyszabású zárórendezvényt szervezünk, amely – reményeink szerint – nem a végét, hanem a kezdetét jelenti a jövőért való egyre szélesebb körű szerepvállalásnak.

Hugo Van Dienderen a Grootouders voor het Klimaat alapító tagja és társelnöke. A 2019-ben megalapított Grootouders voor het Klimaat egy nyugdíjasokat, főként nagyapákat és nagyanyákat tömörítő független mozgalom, amelynek célja, hogy élhető világot adjunk tovább a következő nemzedéknek.

Fotó: Ferre és nagyszülei a COP29-en Bakuban. Ferre sok fontos ember előtt el tudta mondani, hogy mennyire nyugtalanítja az éghajlati válság.

Segíthetünk-e megmenteni a világot fenntartható beruházásokkal? Mivel a környezeti és társadalmi kihívások miatt a pénzügyi szektor jelentős átalakuláson megy keresztül, Dr. Brigitte Bernard-Rau, a Hamburgi Egyetem munkatársa egy új, erőteljes beruházási stratégia, a környezeti-társadalmi hasznossággal járó befektetés, azaz a hatásbefektetés vizsgálatával foglalkozik. A stratégia, amely alapvető változást jelent a tőke és a pénzügyek társadalmi szerepével kapcsolatos gondolkodásmódban, megkérdőjelezi azt a hagyományos elképzelést, hogy a befektetőknek választaniuk kell a pénzkeresés és a változások előidézése között.

Brigitte Bernard-Rau írása

Egy olyan világban, amely példa nélküli környezeti és társadalmi kihívásokkal néz szembe az éghajlatváltozástól és a biológiai sokféleség csökkenésétől kezdve az élelmezésbiztonságig, az egyenlőtlenségig, a jólétig és az egészségügyi ellátásig, a pénzügyi ágazat figyelemre méltó átalakuláson megy keresztül. A társadalmi és környezeti hasznosságú befektetés egy olyan erőteljes megközelítés, amely megkérdőjelezi azt a hagyományos elképzelést, hogy a befektetőknek választaniuk kell a pénz és a változások előidézése között. De mit is jelent pontosan a hatásbefektetés fogalma, és miben tér el a fenntartható finanszírozás egyéb formáitól?

A hatásbefektetés megértése

A hatásbefektetés alapvető változást jelent a tőkének és a pénzügyeknek a társadalomban betöltött szerepéről való gondolkodásunkban. A Global Impact Investing Network (GIIN) meghatározása szerint a hatásbefektetés olyan befektetési stratégia, amely „a pénzügyi megtérülés mellett a pozitív, mérhető társadalmi és környezeti hatások kiváltására irányuló beruházásokat” foglal magában. Ebből a látszólag egyszerű meghatározásból azonban nem is gondolnánk, milyen összetett átalakító potenciállal rendelkezik ez a stratégia.

Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük, milyen különleges szerepe van a modern pénzügyekben – és azok materialisztikus megközelítésében – a társadalmi és környezeti hasznosságú befektetéseknek, meg kell vizsgálnunk, hogy hol helyezkedik el a beruházási megközelítések szélesebb spektrumán. A spektrum egyik végén a hagyományos befektetések helyezkednek el, ahol a pénzügyi megtérülés és a profitmaximalizálás a legfőbb prioritás, társadalmi vagy környezeti megfontolások pedig nem játszanak szerepet a döntéshozatalban. Ahogy távolodunk ettől a végponttól, egyre kifinomultabb megközelítéseket találhatunk a társadalmi és környezeti teljesítménytényezők beépítésére, a fenntartható beruházási finanszírozások különféle formáival. Ezek közül a hatásbefektetés a legvégső beruházási stratégia, amely a pénzügyi megtérülés, valamint a szociális és környezetvédelmi célok ötvözésével száll síkra a pozitív és átalakító erejű változásokért.

A befektetési megközelítésekről dióhéjban:

• A hagyományos befektetés kizárólag a pénzügyi megtérülésre összpontosít, figyelmen kívül hagyva a társadalmi és környezeti tényezőket. Régóta ez jelenti a tőkepiacok sarokkövét.
• A környezeti, társadalmi és irányítási tényezők integrációja kockázati mutatóként építi be ezeket a tényezőket a befektetési döntésekbe, de nem tekinti őket elsődleges befektetési hajtóerőnek.
• A fenntartható finanszírozás a környezeti, társadalmi és irányítási megfontolásokat integrálja a befektetési döntéshozatalba, és értékteremtőnek tekinti a fenntarthatóságot. Olyan beruházásokat támogat, amelyek kezelik a fenntarthatósági kihívásokat, és pozitív társadalmi és környezeti változásokat idéznek elő. Magában foglalja továbbá az átállásba való beruházást, és finanszírozást biztosít olyan projektekhez, amelyek már ma is környezetbarátak (zöld finanszírozás), illetve finanszírozza a környezetbarát teljesítményszintekre való áttérést is (átállásfinanszírozás).
• A hatásbefektetés fogalma a pénzügyi piacokon végbemenő jelentős elmozdulásra, a „hatás irányába történő jelentős elmozdulásra” utal, és azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a fenntarthatóságba való beruházás hozzájárul-e egy jobb világhoz. Ezért a hatásbefektetés a leginkább célirányos megközelítés, amely aktívan törekszik mind a pénzügyi megtérülésre, mind a mérhető pozitív társadalmi vagy környezeti hatás elérésére, mindkettő mellett egyenlő mértékben elkötelezve.

A hatásbefektetés két arca: a hatásokhoz igazodó és a hatást gyakorló

A hatásbefektetéseken belül döntő különbség van a hatásokhoz igazodó és a hatásokat előidéző befektetések között. Ez a különbségtétel nemcsak annak megértésében segíti a befektetőket, hogy mire megy a pénzük, hanem abban is, hogy az miként járul hozzá pozitív változásokhoz.

• A hatásokhoz igazodó beruházások olyan vállalatokat támogatnak, amelyek már igazolták, hogy pozitív környezeti vagy társadalmi gyakorlatokat alkalmaznak, és működésük és eredményeik révén bizonyították a pozitív hatás iránti elkötelezettségüket.
• A hatásokat előidéző beruházások aktívan új megoldásokat hoznak létre társadalmi vagy környezeti kihívásokra, gyakran az átalakulásra és a rendszerszintű változásokra összpontosítva.

Ez az elméleti különbségtétel a különböző ágazatokban történő valós alkalmazások alapján figyelhető meg.

Tiszta energia

A tiszta energiára való átállás során a hatásokhoz igazodó beruházások magukban foglalhatják a meglévő megújulóenergia-vállalatokban vagy elektromosjármű-gyártókban való részesedés vásárlását. Ezek a vállalatok alapvető üzleti modelljeik révén már most is hozzájárulnak a környezeti fenntarthatósághoz. Ebben az ágazatban a hatásokat előidéző beruházások inkább a korai szakaszban lévő akkumulátortechnológiai induló vállalkozások vagy a rosszul ellátott területeken megvalósuló innovatív közösségi napenergia-projektek finanszírozására összpontosíthatnak, teljesen új megoldásokat hozva létre az energetikai kihívásokra.

Fenntartható mezőgazdaság

A fenntartható mezőgazdasági ágazat egy másik szemléltető példával szolgál. A hatásokhoz igazodó befektetők támogathatnak már tevékenykedő bioélelmiszer-termelőket vagy fenntartható gazdálkodási műveleteket, míg a hatásokat előidéző befektetők olyan új regeneratív mezőgazdasági technikák vagy forradalmi városi gazdálkodási megoldások kidolgozására fókuszálnak, amelyek átalakíthatják az élelmiszer-termelés módját.

Társadalmi hatás

A társadalmi hatás területén a hatásokhoz igazodó beruházások gyakran az erős sokszínűségi politikákat alkalmazó és tisztességes munkaügyi gyakorlatokat megvalósító vállalatokat támogatják. Ezzel szemben a hatásokat előidéző beruházások új, megfizethető lakhatási fejlesztéseket vagy úttörő oktatási technológiai megoldásokat finanszírozhatnak rosszul ellátott közösségek számára, a társadalmi méltányosság új módjait hozva létre.

A befektetési folyamat: a szándéktól a hatásig

A hatásbefektetések sikeréhez szigorú folyamatra van szükség, amely – a pozitív társadalmi és környezeti változások elérése érdekében – a hatásra vonatkozó egyértelmű célkitűzések meghatározásával kezdődik. A befektetőknek meg kell határozniuk az általuk elérni kívánt konkrét környezeti vagy társadalmi eredményeket, mérhető célokat kell kitűzniük, és ezeket a célokat gyakran össze kell hangolniuk meglévő keretekkel, például az ENSZ 17 fenntartható fejlődési célra vonatkozó globális mutatójával és a 2030-ig tartó időszakra szóló menetrendben szereplő 169 célkitűzéssel.

Ez a szándékosság különbözteti meg a hatásbefektetést a fenntartható finanszírozás egyéb formáitól. Szükséges hozzá, hogy a hatásorientált befektetők átvilágítási folyamatot indítsanak, amely során alaposan értékelik mind a pénzügyi teljesítményt, mind pedig az érdemi társadalmi vagy környezeti eredmények elérésére és mérésére való képességet.

A beruházások pénzügyi értékelése jól bevált gyakorlat, amelyet szabványosított mérőszámok és megbízható módszertanok támasztanak alá. A nem pénzügyi jellegű értékelések, például a társadalmi és környezeti hatások értékelése azonban továbbra is viszonylag kevésbé fejlett, és hiányoznak az egyetemes keretek. A befektetőknek ezért túl kell lépniük a hagyományos pénzügyi elemzésen, hogy felmérjék, mennyire mély egy vállalkozás elkötelezettsége a hatások mellett. Ez magában foglalja annak értékelését, hogy a vezetés mennyire elkötelezett a hatással kapcsolatos célok elérése iránt, mennyire képes a hatások hatékony mérésére, valamint átlátható módon tudja-e közzétenni az eredményeket, illetve beszámolni azokról. Az értékelési folyamat kapcsán gyakran meg kell vizsgálni a beruházás céljaihoz igazított konkrét hatásmérőket, biztosítva az összhangot az elismert keretekkel, például az IRIS±-szal vagy a hatásvizsgálati projekttel (IMP, 2024).

Emellett az átvilágítási folyamat javítása érdekében nagyon fontos, hogy különbséget tegyenek a „vállalati hatás” és a „befektetői hatás” között. A vállalati hatás a vállalat működése és termékei által kiváltott közvetlen társadalmi vagy környezeti hatásokat jelenti. Ezzel szemben a befektetői hatás az a befolyás, amelyet a befektetők gyakorolnak a vállalat magatartására és eredményeire a befektetési döntéseik és szerepvállalási stratégiáik révén. E különbség megértése elengedhetetlen a beruházások általános hatásának pontos értékeléséhez és a hatékony hatásmérési gyakorlatok kidolgozásához.

Kihívások, összetettség és megfontolások

A hatásbefektetés, bár ígéretes stratégiának tűnik, jelentős akadályokba ütközik:

1. Hatásmérés: szabványos mérőszámok hiányában nehéz számszerűsíteni vagy összehasonlítani a társadalmi és környezeti eredményeket. Az átláthatóság, valamint a hatásmérők szigorú nyomon követése és a róluk történő jelentéstétel elengedhetetlen a következetesség és az elszámoltathatóság biztosításához, mivel ez garantálja, hogy a hatásokra vonatkozó állításokat bizonyítékokkal támasszák alá.
2. A hatások azonosításának kihívásai: szélesebb körű, rendszerszintű változások közepette nehéz elkülöníteni az egyes beruházások hatásait, és a szóban forgó beruházásnak tulajdonítani azokat. Annak meghatározása, hogy a megfigyelt változás mekkora része tulajdonítható közvetlenül egy adott beruházásnak, továbbra is az egyik legnagyobb kihívás a hatásbefektetés terén. Például a 3. fenntartható fejlődési cél (egészség és jóllét) terén elért fejlődés az egészségügyi létesítményekbe, az oktatásba és az infrastruktúrába történő beruházások kombinációjának eredménye lehet, nem pedig egyetlen célzott beruházás hatása. Olyan módszerek kidolgozására van szükség, mint a kontrafaktuális elemzés és a kontrollcsoporttal való összehasonlítás, ezek azonban erőforrás-igényesek lehetnek, és nem mindig megvalósíthatók, különösen kisebb projektek esetében vagy fejlődő piacokon.
3. Színlelt hatások: a vállalatok vagy alapok társadalmi vagy környezeti hatásukra vonatkozó túlzó vagy hamis állításai aláássák az ágazatba vetett bizalmat. Annak érdekében, hogy a hatásbefektetések területének egészén megmaradjon a bizalom és az integritás, rendkívül fontos az átlátható jelentéstétel és a hatásokról való ellenőrzött állítások (ITF). A hitelesség fenntartásához elengedhetetlenek a hatásmérésre vonatkozó egyértelmű szabványok és a megbízható ellenőrzési módszerek, valamint a harmadik fél által végzett ellenőrzések és a független tanúsítás.

A hatásbefektetés átalakító erejének felszabadítása

A hatásbefektetés a globális finanszírozás mélyreható átalakításának élvonalában áll, és sokkal többet jelent, mint pusztán egy befektetési stratégia. A finanszírozás társadalmi szerepének alapvető újragondolását testesíti meg. Megkérdőjelezi azt a hagyományos meggyőződést, hogy a pénzügyi megtérülés, valamint a pozitív társadalmi és környezeti hatások két külön világot jelentenek.

A hatásbefektetés kialakulása megmutatta, hogy a befektetők egyidejűleg képesek nyereséges hozamot elérni, valamint hozzájárulni érdemi társadalmi és környezeti változásokhoz. A cél és a nyereség összekapcsolása révén a társadalmi és környezeti hasznosságú befektetés meggyőző megközelítést kínál egy olyan pénzügyi rendszerhez, amely az embereket és a bolygót egyaránt szolgálja.

Brigitte Bernard-Rau posztdoktori kutató és ösztöndíjas a Hamburgi Egyetem Vállalkozás-, Gazdaság- és Társadalomtudományi Iskolájában. Kutatási területei a környezeti, társadalmi és irányítási (ESG) minősítések és minősítő intézetek, a fenntartható finanszírozás, a társadalmilag felelős befektetés, a társadalmi és környezeti hasznosságú befektetés és a vállalati társadalmi felelősségvállalás. Nemrég jelent meg Sustainability Stories: The Power of Narratives to Understand Global Challenges [Történetek a fenntarthatóságról: A narratívák ereje a globális kihívások megértéséhez] (Springer Nature, 2024) című könyve, amelyben több mint 30 inspiráló történetet gyűjt össze különböző szerzőktől világszerte a közjó érdekében való tevékenykedés különböző módjairól, melyek változást hoznak a közösségekben, a szakmai gyakorlatokban és az emberek életében.

Adélaïde Charlier, fiatal éghajlatvédő és emberi jogi aktivista, a Youth for Climate Belgium társalapítója számba veszi a közelmúltban az azerbajdzsáni fővárosban, Bakuban elért COP29-es éghajlatváltozási megállapodással kapcsolatos problémákat. A COP29, amely sokak szerint az eljátszott bizalom és az éghajlati egyenlőtlenség szimbólumává vált, a kiszolgáltatott nemzetek és a civil társadalom számára keserű csalódást okozott.

A közelmúltban Bakuban megrendezett COP29 éghajlatváltozási konferencia megosztotta a világot, a kiszolgáltatott nemzetek és a civil társadalom képviselői pedig mély frusztrációjuknak adtak hangot amiatt, hogy véleményük szerint visszaéltek a bizalmukkal. Bár megállapodás született arról, hogy évente 300 milliárd USD-t fordítanak annak támogatására, hogy a fejlődő országok 2035-re alkalmazkodni tudjanak az éghajlatváltozáshoz, ez meg sem közelíti azt az összeget, amire az éghajlati válság frontvonalában élőknek sürgősen szükségük lenne.

„Egy rossz megállapodásnál még az is jobb, ha nincs megállapodás”

Harjeet Singh, a fosszilis tüzelőanyagok terjedésének megakadályozásáról szóló szerződésre vonatkozó kezdeményezés globális érdekképviseleti igazgatója a végső megállapodás elérése előtt 24 órával megadta az alaphangot, kijelentve: „Egy rossz megállapodásnál még az is jobb, ha nincs megállapodás”. Ez a mondat jól illusztrálja az érintett országok, a civil társadalom és a vagyonosabb nemzetek közötti egyre nagyobb feszültséget. Vasárnapra a konferencia leleplezte a kijózanító valóságot azzal, hogy mindössze egy pénzügyi célt tűzött ki: a „2035-ig évente 300 milliárd USD” vállalását. Ez a célkitűzés nevetséges, hiszen messze elmarad attól, amit a kiszolgáltatott nemzetek közösen kértek (1,3 billió USD az alkalmazkodással, a hatásmérsékléssel, valamint a veszteségek és a károk kezelésével kapcsolatos szükségleteik fedezésére).

A megállapodás kapcsolódik az új, számszerűsített kollektív célhoz, amely a fejlődő országok éghajlatvédelmi átállását hivatott finanszírozni. Bár ez az összeg a háromszorosa a 2009-ben kitűzött 100 milliárd USD-s célnak – amelyet csak két év késéssel, 2022-ben sikerült elérni –, még közel sem elegendő. A 2009-es, 100 milliárd USD összegű kötelezettségvállalás az inflációt figyelembe véve 2035-re 258 milliárd USD lenne, így a mostani megállapodás a tényleges erőfeszítésnek csupán 42 milliárd USD-s (reálértékben vett) növelését jelenti. A kiszolgáltatott helyzetben lévő nemzetek kérése félreérthetetlen: „Billiók kellenek, nem milliárdok”.

A javasolt pénzügyi cél szerkezete ugyanolyan csalódást keltő, mint maga az összeg. Nem tartalmaz ugyanis konkrét kötelezettségvállalást az állami finanszírozási mechanizmusokat, például a vissza nem térítendő támogatásokat vagy egyéb támogatásokat illetően, amelyekre a globális dél országainak égető szükségük van.

Emellett nincsenek az éghajlatváltozás mérséklésének, az alkalmazkodásnak, valamint a veszteségek és károk kezelésének megfelelő finanszírozására vonatkozó részcélok sem. Az alkalmazkodásra helyezett egyértelmű hangsúly hiánya, valamint – az elsősorban multilaterális fejlesztési bankok és a magánszektor által finanszírozandó – mérséklésre helyezett aránytalan hangsúly azt bizonyítja, hogy továbbra sem sikerült levonni 2009 tanulságait, hiszen az alkalmazkodást már ekkor is jelentősen alulfinanszírozták, amit tovább súlyosbított az elszámoltathatóság és a veszteségekre és károkra elkülönített finanszírozás hiánya.

Továbbá, bár a megállapodás megemlíti a veszteségeket és a károkat, azok csak homályos és felületes utalásokban szerepelnek ahelyett, hogy érdemben beépülnének a megállapodásba. A keret emellett széles körben lehetővé teszi, hogy nagymértékben támaszkodjanak magánfinanszírozásra – többek között a köz- és a magánszféra közötti partnerségekre, állami forrásokból támogatott, kockázatmentesített magánberuházásokra –, és aktívan ösztönzi a tisztán magánberuházásokat.

A történelmi felelősség figyelmen kívül hagyása

Amellett, hogy nem biztosít elegendő finanszírozást, a megállapodás mély repedésekre világított rá a klímadiplomáciában. A gazdagabb nemzetek figyelmen kívül hagyták a megkülönböztetett felelősség elvét, és a pénzügyi terhek egy részét azokra a kiszolgáltatott országokra terhelték, amelyek már most is éghajlati hatásoktól szenvednek. Az olyan nemzetek, mint India, Kuba, Bolívia és Nigéria, nem rejtették véka alá haragukat, és azzal vádolták a gazdag országokat, hogy nem hajlandóak fizetni immár több évszázados üvegházhatásúgáz-kibocsátásukért.

Ez a nemtörődömség lerombolta a bizalmat, és a feszültség a COP-tárgyalások történetében soha nem látott szintre emelkedett. A jelenlegi 300 milliárd USD összegű kötelezettségvállalás eltörpül amellett az 1 billió USD mellett, ami az ENSZ szakértőinek becslése szerint a fejlődő országok számára (Kínát nem számítva) 2035-ig szükséges minimális beruházást jelenti.

Nyomás alatt kialkudott rossz megállapodás

A világ legszegényebb és legsérülékenyebb nemzetei – köztük a 45 legkevésbé fejlett ország és 40 kis szigetállam – végül hatalmas politikai nyomás alatt elfogadták a megállapodást. Erre a megállapodás hiányától való félelem kényszerítette rá őket, különösen szem előtt tartva azt a lehetőséget, hogy Donald Trump elnöki beiktatása veszélybe sodor az éghajlatvédelemmel kapcsolatos mindenfajta jövőbeli előrelépést. Sokak számára keserű kompromisszum volt ez: ahhoz, hogy biztosítva legyen az azonnali segítségnyújtás, el kellett fogadni akár a nem megfelelő finanszírozást is.

A késlekedés ára

Ez a „rossz megállapodás” nem csupán a diplomáciai kapcsolatok számára jelent fiaskót: több millió emberélet vonatkozásában is pusztító következményei lesznek. A szélsőséges időjárás, a tengerszint emelkedése és az erőforrások szűkössége miatt a kiszolgáltatott helyzetben lévő nemzetek már elérték lehetőségeik korlátait. A gazdagabb nemzetek kormányainak fel kell ismerniük, hogy az éghajlat-politikai intézkedésekbe való azonnali beruházás sokkal kevesebb költséget jelent, mint amit a Természet katasztrófák formájában kiszámláz majd nekünk.

A COP29 eredményei kegyetlen módon emlékeztetnek arra, hogy az éghajlati vészhelyzet bátor, azonnali fellépést, valamint a leginkább érintettekkel szemben igazságos eljárást igényel. Forradalmi kötelezettségvállalások nélkül évről évre csak mélyül a globális észak és a globális dél országai közötti szakadék, ami pedig a globális szintű éghajlat-politikai együttműködés lényegét lehetetleníti el.

A COP30 felé tekintve egyértelmű, hogy az éghajlati igazságosságért folytatott küzdelem messze nem ért véget.

Adélaïde Charlier 23 éves európai aktivista, aki az éghajlati igazságosságért küzd, és arról ismert leginkább, hogy a Youth for Climate Belgium társalapítója, illetve most már (az ifjúság és az éghajlat-politikák között hidat építő) Bridge szervezet alapítója is. Idén felkerült a Forbes „30 under 30” listájára.

Mariya Mincheva írása

Bulgária és Románia 2011-ben teljesítette a schengeni övezethez való csatlakozás feltételeit. Azonban a két ország még 13 évvel később sem élvezheti teljes mértékben a szabad mozgás előnyeit. Ennek az ellentmondásnak politikai ára van, és a kialakult helyzet nagyban növeli az euroszkepticizmust is.

A Tanács november 22-i budapesti ülésén Magyarország, Ausztria, Bulgária és Románia belügyminiszterei megállapodtak abban, hogy „megkezdik a szükséges lépéseket” annak érdekében, hogy a nyugat-balkáni útvonalon érkező irreguláris migránsok megállítására irányuló határozottabb erőfeszítések függvényében meghatározzanak egy időpontot a szárazföldi határokon végzett ellenőrzések megszüntetésére.

A Schengeni Megállapodás alapvető fontosságú a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke Unión belüli szabad mozgása szempontjából, emellett pedig az EU gazdasági sikerének kulcsfontosságú tényezője. A korlátozások aláássák az EU versenyképességét és gazdasági növekedését, és akadályozzák a Szerződésekben előirányozott szociális piacgazdaság megvalósítását is.

A tagállamok ideiglenesen több évre visszaállították a határellenőrzéseket, de nem vizsgálták meg ezeknek a döntéseknek az egységes piacra gyakorolt gazdasági és társadalmi hatását. Az Európai Bizottság elemzi ugyan a kereskedelem fizikai akadályait, de ez csak olyan eseményekre terjed ki, mint a határblokádok, a demonstrációk és a tehergépjárművek elleni támadások. A szárazföldi határellenőrzésnek – többek között a határellenőrzés schengeni tagállamok általi ideiglenes visszaállításának – a hatásait nem veszi figyelembe.

A Tanács 2023-ban megállapodott abban, hogy 2024. március 31-i hatállyal megszünteti a Bulgáriával és Romániával közös belső légi és tengeri határokon végzett ellenőrzéseket. A belső szárazföldi határokon végzett ellenőrzéseket viszont fenntartották, és határidőt sem tűztek ki azok megszüntetésére. Mindez jelentős költségekkel jár, és megakadályozza a vállalatokat abban, hogy teljes mértékben kihasználják az egységes piac előnyeit.

A Bulgária és Románia schengeni térségbe való teljes körű integrálása érdekében tett lépések révén az EU megerősítheti belső kohézióját, javíthatja versenyképességét és fenntarthatja az európai projekt tartóoszlopának tekinthető szabad mozgás és szolidaritás alapelvét.

Az Európai Parlament szerint az, hogy Bulgária és Románia nem tagja a schengeni övezetnek, hatással lehet az ezen országok EU-n belüli jogállásával kapcsolatos piaci elvárásokra. Ez olyan politikai jelzés, amely hatással lehet az államkötvények hozamára, a pénzügyi eszközök árára, a vállalatokat és a háztartásokat érintő kamatlábakra, és károsíthatja a reálgazdaságot.

Mindkét országnak évente több milliárd eurójába kerülnek a megnövekedett logisztikai költségek, az áruk és berendezések szállításának késedelmei, valamint a megnövekedett üzemanyag- és járművezetői költségek. Ezek a közvetlen költségek magasabb árak formájában óhatatlanul a fogyasztókra hárulnak, és hatással vannak a munkavállalók fizikai és mentális egészségére.

A helyzet káros az idegenforgalomra is. Emellett akadályozza a munkaerő szabad mozgását, és korlátozza a bolgár és román munkavállalók lehetőségeit arra, hogy a szomszédos tagállamokban keressenek munkát. Ez a korlátozás érinti az építőipart, a mezőgazdaságot és a szolgáltatási ágazatokat, amelyek nagymértékben támaszkodnak idénymunkásokra és ideiglenes munkavállalókra.

Enrico Letta az egységes piac jövőjéről szóló jelentésében arra szólít fel, hogy határozottan ellenezzenek minden olyan kísérletet, amely a tagállamok közötti szabad mozgás korlátozására irányul, beleértve az útvonalakra és a közúti szállításra vonatkozó technikai korlátozásokat, valamint a Schengeni Megállapodás felfüggesztését.

Legfőbb ideje, hogy a Tanács meghatározzon egy időpontot a Bulgária és Románia, illetve a schengeni övezethez tartozó többi tagállam közötti szárazföldi határellenőrzés megszüntetésére. A kérdésről várhatóan az Európai Unió Bel- és Igazságügyi Tanácsának december 12-i ülésén születik végleges döntés.

Bulgária és Románia komoly gazdasági és politikai árat fizet azért, mert nem részesül teljes mértékben a schengeni rendszer előnyeiből. Ez hátrányosan érinti az EU versenyképességét és gazdasági növekedését is. Legfőbb ideje, hogy az EU tanácsa kitűzze a Bulgária és Románia, valamint a többi schengeni tagállam közötti szárazföldi határellenőrzés megszüntetésének időpontját, írja Mariya Mincheva, „A schengeni térségen kívül maradás költsége az egységes piac számára – a Bulgáriára és Romániára kifejtett hatás” című vélemény előadója.  (ll)

A haladás és a remény éve: Oliver Röpke elnök gondolatai

A 2024-es év végéhez közeledve elgondolkodom azon, hogy az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) milyen jelentős eredményeket ért el az idén. Együtt felerősítettük a civil társadalom hangját, megszilárdítottuk a demokratikus elveket, és előmozdítottuk a fenntarthatóságot Európában és világszerte.

Az egyik olyan mérföldkő, amelyre büszkék lehetünk, a bővítési országok tagjelöltjeire vonatkozó kezdeményezés elindítása volt, amely az uniós tagjelölt országok képviselőit vonja be az EGSZB konzultatív folyamataiba. Ez a kezdeményezés megerősíti az átlátható és érdemeken alapuló bővítési folyamat iránti elkötelezettségünket, felkészítve a jövőbeli tagállamokat arra, hogy teljes mértékben részt vegyenek az EU alakításában.

Globális partnerkapcsolatainkat a brazil Fenntartható Gazdasági és Szociális Fejlesztési Tanáccsal kötött egyetértési megállapodás aláírásával bővítettük. Ez megerősítette a fenntartható fejlődéssel és a demokráciával kapcsolatos együttműködést, amit a Lula da Silva elnökkel tartott találkozóim is példáztak. . A G20-ak Rio de Janeiróban tartott szociális csúcstalálkozóján az EGSZB központi szerepet játszott, és Lula elnökkel és a brazil kormánnyal egyetértve a kormányzás reformját és a szociális védelem megerősítését szorgalmazta. Az Afrikai Unióval kialakított partnerségünk is, amelyet a jövőről szóló ENSZ-csúcstalálkozón tett közös nyilatkozat öntött hivatalos formába, az inkluzív globális kormányzást és a méltányos éghajlat-politikai fellépést hangsúlyozta. Ezek a globális kezdeményezések rávilágítanak arra, hogy az EGSZB egyre nagyobb befolyással rendelkezik a közös kihívások terén.

Az Európában tartott rendezvényeket tekintve a civil társadalmi hét megmutatta, mennyire fontos az alulról szerveződő szerepvállalás az EU jövőjének alakításában. A magas szintű bővítési fórumon megerősítettük, hogy a bővítés nemcsak a határok kiterjesztéséről, hanem a közös értékek elmélyítéséről is szól. A különböző vezetőkkel, köztük Edi Rama albán miniszterelnökkel tartott találkozók középpontjában az állt, hogy központi szerepet kell biztosítani a civil társadalom számára az uniós csatlakozási tárgyalásokban. Ezen erőfeszítések kiegészítéseként az EGSZB varsói elnökségi ülésén megbeszéléseket folytattunk a digitális átalakulásról. Ezek során a résztvevők hangsúlyozták, hogy a technológiai fejlődést össze kell hangolni a méltányosság és igazságosság európai értékeivel. Ezek az erőfeszítések képezik a soron következő lengyel uniós elnökség tevékenységének alapjait.

2025-re előretekintve továbbra is a részvételi demokrácia megerősítésére, a társadalmi igazságosság előmozdítására, valamint az olyan globális kihívások kezelésére összpontosítunk, mint az éghajlatváltozás és a digitalizáció. Az EGSZB továbbra is fáradhatatlanul dolgozik majd egy olyan Európáért, amely meghallgat, inspirál, és senkit sem hagy hátra.

Hozzon a következő év békét, haladást és jólétet mindenkinek! 

„Mi, vidéken élő nők nem szimpátiát vagy együttérzést keresünk; azt akarjuk, hogy szövetségesként ismerjenek el és értékeljenek bennünket a fenntartható fejlődés megvalósításában. Lehetőségekre és minőségi alapszolgáltatásokra van szükségünk, hogy megmaradhassunk a területünkön, és továbbra is táplálhassuk a világot” – mondja Luz Haro Guanga ecuadori gazdálkodó, a Latin-Amerikában és a Karib-tenger térségében élő vidéki nők hálózata (RedLAC) ügyvezető titkára, aki nemrégiben felszólalt az EGSZB A nők és a hármas környezeti válság című vitáján. Az EGSZB infónak adott interjújában Luz Haro Guanga az éghajlatváltozás latin-amerikai hatásairól beszél, valamint arról, hogy – a COP16 kudarcai ellenére – miért nincs helye és ideje a pesszimizmusnak a fenntarthatóbb és egészségesebb bolygóért folytatott küzdelemben.

Az Ön szervezete, a RedLAC részt vett a COP16 konferencián. Csalódott-e a konferencia eredményei miatt, hiszen nem sikerült konszenzusra jutni a természet és a biológiai sokféleség védelmének finanszírozásáról? Sikerült azért valamit elérni a COP16 konferencián?

Haro Guanga: Ecuadori, vidéken élő nőként az 1980-as évek óta küzdök az ecuadori vidéki nőtestvéreim jogaiért. A közel 40 év alatt többek között azt tanultam meg, hogy a társadalmi folyamatok hatalmas erőfeszítéseket igényelnek, de nagyon kevés azonnali eredményt hoznak, és mindenekelőtt kitartásra, következetességre és állhatatosságra van szükség. A természet és a biodiverzitás védelmének finanszírozásáról szóló konszenzus nagyszerű lett volna, de biztos vagyok benne, hogy a városi és vidéki férfiak és nők ezreinek hangja – akik mint egy homokszemekből álló lavina özönlöttek a COP16-ra – elérte azokat, akik korábban nem érezték szükségét annak, hogy támogassák ezt a sürgős éghajlat-politikai fellépést.

Most nem értük el a célunkat, de továbbra is nyomást kell gyakorolnunk minden város, közösség és ország hatóságaira, hogy tudomásul vegyék a helyzetet, és személyes, technikai és politikai akaratukkal a legjobb döntéseket hozzák meg annak érdekében, hogy a jövőben ne haljanak éhen emberek a mai cselekvés elmulasztása miatt.

Milyen hatással van az éghajlatváltozás az őslakos és vidéken élő nőkre Latin-Amerikában?

Szeretném felhívni a figyelmet annak a dokumentumnak néhány lényeges pontjára, amelyet az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) Nők Amerikaközi Bizottsága (CIM) állított össze 16 ország 70 női vezetőjével készített interjúk alapján, a 2024 szeptemberében indított párbeszédfolyamat keretében. A COP16 konferencián bemutatott szöveg a vidéken élő nők véleményét fogalmazza meg.

Arra a következtetésre jut, hogy az éghajlatváltozás a világ minden országában, így az amerikai kontinensen is valóság, és súlyos következményekkel jár. Az éghajlattal kapcsolatos jelenségek közül azonban négy különösen kiemelkedik.

Elhúzódó aszályok: egyes országok több hónapos csapadékszegény időszakokról számoltak be, míg más, délebbre fekvő országok évekig tartó aszályokról.

A hőmérséklet jóval a szokásos szint fölé emelkedik: a túl magas hőmérséklet a száraz talajokkal kombinálva hozzájárul számos (részben spontán, részben szándékosan okozott) tűzesethez, amelyeket az uralkodó szárazság csak súlyosbít, ezzel is károsítva az életet és a biológiai sokféleséget. Például azokban a napokban, amikor a konferencia Brazíliában zajlott, a média Piauí államban háromszáz aktív tűzesetről számolt be.

Szélviharok: nagyon rövid szakaszokban érkező, intenzív esőzésekről számoltak be, amelyeket gyakran erős szélviharok kísérnek. A Közép-Amerikából, Mexikóból, a Dominikai Köztársaságból és Kolumbia part menti területeiről érkező résztvevők elmondták, hogy nőtt a területüket érintő hurrikánok és trópusi viharok intenzitása és gyakorisága.

Változások a csapadékviszonyokban: „A legváratlanabb időpontokban esik az eső” – hangzott el minden találkozón, míg a déli területekről és az Andok térségéből váratlanul előforduló fagyról, jégesőről és hózáporokról számoltak be. Általánosságban elmondható, hogy az éves csapadékmennyiség csökkent, de amikor bekövetkeznek az esőzések, akkor özönvízszerű méreteket öltenek, árvizeket és természeti katasztrófákat okoznak, amelyek emberi áldozatokkal, az infrastruktúra, az utak és a termés elmosásával, valamint a lakosság életkörülményeinek romlásával járnak, különösen a vidéki területeken. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott: „Néha az eső pokoli méreteket ölt”.

Ugyanakkor a természeti erőforrásokat kimerítő, nem fenntartható gyakorlatok alkalmazásának vagyunk tanúi. A legaggasztóbb és egyben leggyakrabban említett problémák közé tartozik az erdők és mangroveerdők kivágása vagy kiirtása, a szándékos erdőtüzek, a vízkészletekkel való nem megfelelő gazdálkodás, a környezetszennyezés, az intenzív, expanzív, vízigényes és szennyező tevékenységek támogatása, valamint a mezőgazdasági vegyszerek, gyomirtók és növényvédő szerek túlzott használata.

Többen kiemelték egyes helyi és nemzeti hatóságok tétlenségét, amelyek nem dolgoztak ki szabályozási kereteket a pusztító tevékenységek megfékezésére és a fenntartható termelési stratégiák előmozdítására. Néhány országban van ugyan szabályozás, de a hatóságok a korrupció vagy személyes politikai érdekek miatt nem hajtják végre azokat.

A nemzetközi vezetőknek ezért nagyobb nyomást kell gyakorolniuk az államokra, hogy tartsák be az általuk aláírt, a biológiai sokféleségről és az éghajlatváltozásról szóló szerződéseket.

Az éghajlat- és környezetvédelemért folytatott küzdelem irányát tekintve Ön optimista vagy pesszimista? Ön szerint mit kellene tenni?

Ha nem álmodunk nagyot, nem fogunk nagy dolgokat elérni. Az éghajlatváltozás hatással van ránk, és ezek a hatások egyre erőteljesebbek, ezért továbbra is küzdenünk kell azért, hogy a döntéshozók figyelembe vegyék azokat az alapvető szempontokat, amelyek kiemelt fellépést igényelnek, nemcsak a finanszírozás, hanem a koordináció, az együttműködés és a kevesebb önzés és pártpolitikai buzgalom tekintetében is.

Optimista vagyok ezzel kapcsolatban: ha továbbra is küzdünk, felemeljük a hangunkat és kitartóan támogatjuk a hosszú távú társadalmi folyamatokat, ha stratégiai szövetségeket kötünk Amerikában és világszerte, akkor befolyásolhatjuk a közpolitikát és biztosíthatjuk, hogy a hatalmi és döntéshozói pozíciókban lévő emberek annak a meggyőződésnek megfelelően cselekedjenek, hogy az éghajlatváltozással sürgősen foglalkozni kell, miközben csökkentjük azokat az intézkedéseket, amelyek felgyorsítják a bolygónkra gyakorolt káros és pusztító hatásokat: ezek a tűzvészek, a monokultúrák, a rovarirtó szerek és vegyi anyagok válogatás nélküli használata, a vízgyűjtők pusztulása, a válogatás nélküli halászat, a vízforrások pusztulása, a szennyvízkezelés stb.

A pesszimista hozzáállás meggyengítené a hangunkat, és arra késztetne, hogy feladjuk a munkánkat és a harcunkat. Nincs vesztegetni való időnk, és néhány kudarc ellenére sem hagyhatunk teret a pesszimizmusnak a fenntarthatóbb és egészségesebb bolygóért folytatott küzdelemben. Ez élet-halál kérdés a mostani és az utánunk következő generációk számára!

Már tegnap cselekednünk kellett volna. De a mai nap is éppen megfelelő arra, hogy az emberek változtassanak a hozzáállásukon, és mindenki javára cselekedjenek.

Luz Haro Guanga ecuadori kistermelő, a Latin-Amerikában és a Karib-tenger térségében élő vidéki nők hálózatának (RedLAC) ügyvezető titkára, valamint a RedLAC ecuadori technikai ágának, a FUNMUJERURAL-e-nek az elnöke. A RedLAC egy társadalmi szervezet, amely több mint 200 vidéki nőszervezetet tömörít Latin-Amerika és a Karib-térség egész területéről. Az 1990-ben Argentínában alapított szervezet fő célja a vidéken élő nők hatékony polgári és politikai részvételének előmozdítása. A RedLAC nagy múltra visszatekintő erőfeszítéseinek köszönhetően az Amerikai Államok Szervezete (OAS) a 2024–2034 közötti időszakot az „Amerikában élő vidéki nők, serdülők és lányok jogainak Amerika-közi évtizedévé” nyilvánította.

Andrej Gnyot

Ahhoz, hogy Belaruszban letartóztassák az embert, elég rossz szakmát választani. Mint kiderült, egy ilyen végzetes hibáért még Európa közepén, például Szerbiában is letartóztathatnak. És egy olyan tekintélyes nemzetközi szervezet, mint az Interpol, még meg is könnyíti ezt. Bár szavaimból keserű szarkazmus cseng ki, egyáltalán nem túlzok, ez a keserű igazság. A nevem Andrej Gnyot. Belarusz filmrendező, újságíró és volt politikai fogoly vagyok. Íme a történetem.

1999-ben döntöttem úgy, hogy újságíró leszek. A televízió és a rádió volt a szenvedélyem, az álmom és hobbim is. Vajon el tudta volna-e képzelni egy 17 éves, hogy hazájában a független újságírást később szélsőségesnek bélyegzik, és minden más média pusztán a propaganda szócsövévé válik? Nem, egyikünk sem várta, hogy a 21. században megtörténhet ilyen Európában. Pedig pontosan ez a helyzet ma a diktatórikus Beloruszban: az országban nincs egyetlen független médiaorgánum sem. Az összes média az állam tulajdonában van. Az állam szigorú ellenőrzést gyakorol a szerkesztői politika felett, amely nagyon egyszerű: Lukasenko önmaga által kikiáltott hatalmát dicsérik, és bárkit, aki – akár konstruktív módon – ezt kritizálni merészeli, a kommunista múltból kölcsönzött kifejezéssel „a nép ellenségének” neveznek.

A 2000-es évek közepén így tehát fiatal és naiv újságíróként ebben a szakmában próbáltam megtalálni helyemet. Tanulmányaim alatt és után rengeteg gyakorlati tapasztalatot szereztem a televízióban és a rádióban, és pontosan tudtam, mit akarok. A lehetőségek azonban gyorsan szűkültek: a magán rádióállomásokat bezárták vagy államosították, a független televíziós csatornák pedig nem tarthatták meg a műsorszórási frekvenciaengedélyeket. Nem sok választásom volt: az ember vagy a propagandának dolgozott, vagy pedig kerülte az érzékeny kérdéseket, és a könnyű szórakoztatásra korlátozta tevékenységét. Az újságírás csak néhány újságnak és független internetes portálnak köszönhetően maradt fenn Belaruszban. Sok újságíró elhagyta a szakmát, sokukat pedig nyomás alá helyezték. A belarusz tájékoztatási minisztérium rendszeresen figyelmeztetéseket adott ki a médiának, és már három figyelmeztetés elegendő volt engedélyük visszavonásához. A Belarusz Újságírók Szövetsége szerint 2020 és 2024 között 21%-kal csökkent az újságok száma. A belarusz piacon csak ártalmatlan publikációk maradtak, mint például a dácsák tulajdonosainak, a viccek kedvelőinek és a keresztrejtvényfejtőknek szóló kiadványok. A hatóságok minden független társadalmi-politikai kiadványt megszüntettek, vagy a kiadók maguk döntöttek úgy, hogy nem nyomtatják ki ezeket, mert ellehetetlenedett működésük.

Nekem szerencsére sikerült egy kompromisszumos megoldást találnom: nyilvánosan áttértem a rendezésre és a kreatív munkára, ahol nagy sikereket értem el. Ugyanakkor önkéntesként folytattam újságírói munkámat is, név nélkül, hogy elkerüljem a lelepleződést. Ez hatékony taktikának bizonyult. Összes tapasztalatom és szakmai kapcsolatom felhasználásával 2020-tól friss videofelvételekkel tudtam ellátni a független médiát, és polgári és politikai aktivizmusban is részt tudtam venni – a „Belarusz Sportolóinak Szabad Szövetsége SOS.BY” elnevezésű emberi jogi polgári mozgalom társalapítója lettem. Nem gondolom, hogy részrehajlással és bűnrészességgel lennék vádolható, mert országom népének oldalát választottam – a diktatúrának semmi köze nincs az objektivitáshoz, ahogy a propagandának sem az újságíráshoz.

2021-ben Belarusz 180-ból a 158. helyen állt a sajtószabadság rangsorában. 2020-hoz képest öt hellyel visszaesett. „Belarusz a médiamunkások számára legveszélyesebb ország Európában” – figyelmeztet a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi emberi jogi szervezetet.

2020-ban, a tüntetések évében, a belaruszok preferenciái a következők voltak: a válaszadók 60%-ának legfontosabb hírforrásait az internet és a közösségi média jelentették. A televízió – csak a válaszadók 11%-a esetében. Nyomtatott sajtó – 7%, rádió: 5%. Miután a diktatórikus rezsim ezt tudatosította magában, kemény és hajthatatlan fellépésbe kezdett. A vezérgondolat a „szélsőségesség” elleni küzdelem volt, amely a cenzúra és az üldöztetés alapját képezte. A hatóságok megakadályozzák a hozzáférést azon médiaorgánumok tartalmaihoz, amelyek külföldről folytatják tevékenységüket, és a velük folytatott együttműködés bármilyen formája a szélsőségesség megnyilvánulásának minősül.

2023 végén 32 újságíró ült börtönben Belaruszban. A fogdákban az újságírókat nyomás alá helyezik, és embertelen körülmények között tartják. Emberi jogi aktivisták szerint Igor Losik, a „Szabadság Rádió” bloggere és újságírója hosszú ideig éhségsztrájkot folytatott a börtöntáborban, majd vágási sérüléseket ejtett a kezén és a nyakán. 15 éves börtönbüntetésre ítélték. A „szélsőséges formációknak” nevezett független médiával való együttműködés bármely formájával kapcsolatos büntetőeljárások egyre gyakoribbak. Új tendencia, hogy nemcsak a civil társadalom képviselőit üldözik, hanem azokat az átlagpolgárokat is, akik észrevételeket tesznek az újságírókat érintő társadalmi és politikai eseményekkel kapcsolatban.

2024. október 31-én a belarusz rezsim a személyes Instagram-fiókomat „szélsőséges anyagnak” nyilvánította. Ez azt jelenti, hogy nemcsak ellenem, hanem minden belarusz követőm ellen is büntetőeljárás indul a fiókomra való feliratkozás miatt. A diktatúra több mint 5000 internetes forrást nyilvánított „szélsőségesnek” Belaruszban. Talán egyetlen más európai ország sem képes ilyen lenyűgöző statisztikákkal büszkélkedni! Vajon mi, belaruszok, úgy gondoljuk, hogy kellő figyelem hárul a belarusz újságírás problémájára? Őszintén megmondom Önöknek, hogy nem, ez a probléma nem kap elég figyelmet. Belaruszban nemcsak az újságírás intézményét bontják le, hanem fizikailag is megsemmisítik az újságíró szakembereket.

Ezenkívül a diktatúra arra törekszik, hogy Belaruszon kívül is üldözze az újságírókat és aktivistákat. Az én esetem egy ilyen üldöztetés mintapéldája. A rezsim megtanulta, hogy demokratikus intézményeket használjon fel embertelen céljainak elérése érdekében. Újságírókat, aktivistákat, bloggereket és politikailag aktív polgárokat vonnak büntetőeljárás alá adóbűncselekmények miatt, főként azért, mert a múltban nem fizettek adót. Ez tökéletes figyelemelterelésnek bizonyul az üldöztetés mögött meghúzódó politikai indítékok elrejtésére. Alesz Bjaljacki Nobel-díjas emberi jogi aktivista pénzügyi vádak miatt van börtönben. A „TUT.BY” független médiaorgánum főszerkesztője (amelyet a rezsim 2020-ban semmisített meg) és kollégái ugyanerre a pénzügyi cikkre való hivatkozással vannak rács mögött. Az Interpol ugyanezt a gazdasági bűncselekményről szóló cikket fogadta el indokként, amikor utánam nyomoztak. Az Interpolnak közel nyolc hónapjába tellett, hogy lefolytassa a belső vizsgálatot, és megállapítsa, hogy az utánam való nyomozás szabályzatának 2. és 3. cikkébe ütközik. Ennek ellenére letartóztattak, és a belgrádi központi börtönbe zártak hét hónap hat napra. Öt hónapot töltöttem házi őrizetben, szigorú korlátozások mellett. A Szerb Legfelsőbb Bíróság kétszer úgy határozott, hogy kiadnak a belarusz diktatúrának. Ügyvédemmel együtt kétszer sikeresen fellebbeztem e határozat ellen. Összességében életem egy évét, valamint testi és szellemi egészségemet vették el tőlem. És mindezt csak azért, mert rossz szakmát választottam a rossz országban. Csak azért, mert volt véleményem, és azt aktív polgári szerepvállaláson keresztül kifejezésre juttattam.

Szerencsére sikerült felülkerekednem – különben most nem olvasnák ezeket a sorokat. Az újságírók, politikusok, a civil társadalom és civil szervezetek hihetetlen szolidaritásának köszönhetően elhagytam Szerbiát, és Berlinben biztonságba jutottam. De a történetem itt még nem ért véget. Sokáig tart fog még tartani, mire felépülök, és hosszú küzdelem áll még előttem. Tudom, hogy kötelességtudattal választottam meg hivatásomat, még akkor is, ha egyesek szélsőségesnek gondolják. Tudom, hogy a független újságírás a demokratikus társadalom szerves része. Egy olyan társadalomé, amit mi, belaruszok, fel akarunk építeni. És szeretnénk, ha nem lennénk egyedül ezen a fontos úton.

Peter Schmidt, Diandra Ní Bhuachalla és Arnaud Schwartz cikke

Az Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban rendezett COP29 konferencián az EGSZB az EU civil társadalmát képviselve sürgős és kézzelfogható éghajlat-politikai fellépést szorgalmazott, valamint kérte, hogy az éghajlatváltozásról szóló tárgyalások során a társadalmi és környezeti igazságosságot helyezzék előtérbe. 

Peter Schmidt, a „COP” ad hoc csoport elnöke arról beszélt, melyek az EGSZB legfontosabb üzenetei a COP29 fő témájával – az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozásával – kapcsolatban.

Peter Schmidt: A klímaváltozáshoz köthető szélsőséges időjárási események előfordulásának világszerte tapasztalható megugrása erőteljes emlékeztető arra, hogy fokoznunk kell az éghajlat-politikai törekvéseket. 2024 lesz a legmelegebb év a mérések kezdete óta, és az ember okozta éghajlati katasztrófák, például az áradások, az erdőtüzek és az aszályok egyre gyakoribbak és intenzívebbek, valamint súlyosbítják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az éghajlatváltozással kapcsolatos tétlenség költsége messze meghaladja a fellépés költségét.

A COP29 esetében nagy a tét. A globális klímafinanszírozási megoldásokról való megállapodás kulcsfontosságú ahhoz, hogy a fejlődő országok alkalmazni tudják a globális éghajlat-politikai fellépés eszközeit. Az EGSZB-nek a bakui COP29 konferencián való részvétele olyan ajánlásokat eredményezett az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozásáról szóló véleményünk alapján, amelyek a nemzetközi pénzügyi struktúra átalakítására összpontosítanak az éghajlatváltozás elleni küzdelem hatékony és hozzáférhető finanszírozásának felszabadítása és megkönnyítése érdekében.

Hangsúlyoztuk, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozási hiányosságainak áthidalása érdekében létre kell hozni az új kollektív számszerűsített célt, amelynek révén az éghajlati finanszírozás jobban megfelel a célnak, a biológiai sokféleség szempontjából kedvezőbb, hatásosabb, valamint pontosabban célozza a legkiszolgáltatottabb országokat és közösségeket. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozási forrásainak áramlását az igazságos átmenet elveinek kell vezérelniük, összhangban a Párizsi Megállapodással és a fenntartható fejlődési célokkal. Mind az állami, mind a magánszereplők hosszú távú kötelezettségvállalásai kulcsfontosságúak, és a közfinanszírozás döntő szerepet fog játszani az éghajlatváltozással kapcsolatos kezdeményezésekre irányuló magánberuházások mozgósításában és kockázatmentesítésében.

Az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozásához való hozzáférést a helyi kezdeményezések és az alulról szerveződő mozgalmak számára is lehetővé kell tenni, az EGSZB azonban átfogó megközelítést is szorgalmaz ahhoz, hogy megtörjön az eladósodottság és az alkalmazkodás alulfinanszírozottsága közötti körforgás. Az egyenlőtlenségek kezelése érdekében kérjük az éghajlatváltozás elleni küzdelem forrásainak méltányos elosztását. Emellett a civil társadalom szerepvállalása elengedhetetlen egy olyan inkluzív, demokratikus megközelítés kialakításához, amely biztosítja az éghajlatváltozással kapcsolatos beruházások hatékonyságát és fenntarthatóságát.

Az EGSZB COP konferenciákra (2023 és 2025 között) delegált ifjúsági küldöttje, Diandra Ní Bhuachalla megosztotta velünk a COP29 konferenciával szembeni elvárásait. A fiatalok szempontjából melyek azok a legsürgetőbb éghajlati kérdések, amelyeket elsőként kell megoldani?

Diandra Ní Bhuachalla: A COP28 csalódást keltő eredményei után igyekeztem nem túl nagy elvárásokkal részt venni a COP29 konferencián. Annak tudatában, hogy az elnökség miatt – megint egy olyan államra esett a választás, amely nagymértékben függ a fosszilis tüzelőanyagokból származó nyereségtől – ez az éves konferencia is korlátozott eredményekkel fog járni, különösen nehéz volt fenntartani a reményt.

De miután „az EGSZB ifjúsági küldötte a COP-ra” program részeként, az ifjúsági munkacsoport strukturált ülései kapcsán különböző, Európa-szerte működő ifjúsági szervezetekkel konzultáltam, úgy döntöttem, hogy leginkább az éghajlati igazságosságra és az igazságos átmenetre, az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozására és az új kollektív számszerűsített célra, valamint a fiatalok nemzetközi döntéshozatali folyamatokban való érdemi részvételének növelésére kell összpontosítanom.

Annak ismeretében, hogy milyen sok tárgyalás akadt meg az első héten az egyetértés és az együttműködés teljes hiánya miatt – többek között a nemek közötti egyenlőség, az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozása és az igazságos átmenet terén –, most már tisztában vagyok azzal, hogy elvárásaim ismét túl magasak voltak, és ennek eredményeként a kísérőrendezvényekre és kétoldalú találkozókra összpontosítottam képviseleti erőfeszítéseimet. Most leginkább abban reménykedem, hogy megtartják a jelenlegi megfogalmazást – különösen az emberi jogok terén –, és hogy némi előrelépést érünk el annak érdekében, hogy megfelelően felkészüljünk a COP30-ra. Úgy tűnik, ugyanis, hogy most mindenki ebben reménykedik, és erre teszi az összes tétjét.

Az éghajlatváltozás és az ahhoz kapcsolódó hatások interszekcionális jellege miatt nem tudnám megkísérelni a kérdések fontossági vagy sürgősség szerinti rangsorolását. A fiatalokat a jövőjük aggasztja: munkahelyük biztonsága, hogy át kell-e képezniük magukat; otthonuk és családjuk biztonságban van-e a viharoktól, árvizektől vagy földcsuszamlásoktól; leendő gyermekeik és a következő generációk egészsége, életminősége; valamint hogy a mi generációnknak sokkal nehezebb dolga lesz az éghajlatpolitikai tárgyalásokkal, amikor majd mi leszünk a döntéshozók, mivel ma nem kerül sor elegendő intézkedésre, és ennek hatását évtizedekig érezni fogjuk.

Most van szükségünk éghajlati igazságosságra. Most van szükségünk az éghajlatváltozás elleni küzdelem reális finanszírozására. Most van szükségünk igazságos és méltányos foglalkoztatásra és energetikai átállásra. Most van szükségünk ambíciókra. Most van szükségünk a megvalósításra.

Most van szükségünk mindenkire.

A biológiai sokféleségről szóló, októberben a kolumbiai Caliban tartott COP16 konferencia zűrzavarral ért véget, és nem született megállapodás a természetre irányuló finanszírozásáról. Arnaud Schwartzot, az EGSZB COP16-on részt vevő képviselőjét arról kérdeztük, hogy e visszalépés ellenére van-e még okunk optimizmusra. Mire van szükség ahhoz, hogy előre tudjunk lépni a biológiai sokféleség védelme terén?

Arnaud Schwartz: Évi 200 milliárd dollárra. Az ENSZ szerint ekkora összegre lenne szükség (beleértve mindenféle típusú, azaz köz-, magán-, nemzeti és nemzetközi finanszírozást is) a biológiai sokféleséggel kapcsolatos céljaink eléréséhez. Miről is van tehát szó? Pusztán arról, hogy megállítsuk az élő szervezetek világának összeomlását. Jelenleg egyre gyorsabb ütemben tűnnek el fajok, tehát helyre kell állítanunk a természetet, esélyt adva arra, hogy fennmaradjon egy „élhető” világ. Nem engedhetjük meg, hogy a mohóság és a butaság elpusztítsa azt.

Milyen jövő vár ránk a COP16 kudarca után?

Mindannyiunknak fel kell tennünk ezt a kérdést, magunknak és a körülöttünk lévőknek is, különösen mivel tudható, hogy csak Franciaország minden évben ennek az összegnek több mint egynegyedét fordítja háborúskodásra, illetve fegyverkezésre. A Caliban rendezett találkozó összességében véve tehát egy elszalasztott lehetőség volt a politikai akarat és a gazdasági szolidaritás hiánya miatt.

De még nincs minden veszve.

Az alagút végén azért pislákol némi fény: ez a COP konferencia – 30 év mellébeszélés után – elismerte az őslakos népek és a helyi közösségek szerepét a biológiai sokféleség megőrzésében, az afrikai származásúakra is kiterjedően; és létrehoztak egy új ENSZ-alapot is, az úgynevezett Cali Alapot. Hosszú távon ezt az alapot arra kell felhasználni, hogy magánvállalatoktól önkéntes hozzájárulásokat gyűjtsön, amelyek felét a fent említett csoportok kapják. Hűha!

Mit is mondhatnék még...

Ez mindannyiunk közös felelőssége; egy csónakban evezünk! És a közös utunk folytatásához célszerű lenne azzal kezdeni, hogy visszaállítjuk gazdaságunkat a közjó szolgálatába. Tehát... ahhoz, hogy ne vágjuk tovább magunk alatt a fát, azonnal meg kell kezdenünk a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szabályok felülvizsgálatát. Mire várunk?

A COP29-re delegált EGSZB-küldöttek, Peter Schmidt és Diandra Ní Bhuachalla elsődlegesen a klímafinanszírozás témájára összpontosítottak, mégpedig az EGSZB nemrégiben elfogadott, „Klímafinanszírozás: új ütemterv ambiciózus éghajlati célok és a fenntartható fejlődési célok megvalósítására” című véleményéből kiindulva. Az egyik legfontosabb rendezvény, melyre az EGSZB vezetésével került sor november 18-án Bakuban, „Az igazságos átmenet előmozdításának globális perspektívája az agrár-élelmiszeripari ágazatban” címet viselte. A rendezvény olyan fenntartható, alacsony szén-dioxid-kibocsátású élelmiszerrendszerek kiépítését vizsgálta, amelyek méltányosak a mezőgazdasági termelők, az élelmiszerláncban dolgozók és a jövő generációi számára. A cél a politikai döntéshozók és a civil társadalom közötti együttműködés javítása, a globális dél érdekeinek határozottabb érvényesítése és a mindenki javát szolgáló inkluzív éghajlati megoldások előmozdítása volt.

Az uniós küldöttség tagjaként Arnaud Schwartz több ülésen is szorgalmazta, hogy fokozzák a biológiai sokféleséggel (CBD) és az éghajlatváltozással (UNFCCC) kapcsolatos ENSZ-folyamatok közötti szinergiákat, fokozatosan szüntessék meg a környezeti szempontból káros támogatásokat, ezzel több pénzügyi forrást szabadítva fel, a szervezett civil társadalom pedig kapjon aktívabb szerepet a biológiai sokféleségre vonatkozó kunming-montreali globális keret végrehajtásában. További információk az EGSZB COP16-hoz való hozzájárulásáról itt találhatók.

Arnaud  Schwartz „A biológiai sokféleségre vonatkozó átfogó stratégia a COP16 konferencián: minden ágazat összefogása egy közös cél érdekében” című EGSZB-vélemény előadója.

Az EGSZB támogatja az emberközpontúbb és időtállóbb ipari ökoszisztéma kialakítására irányuló erőfeszítéseket. Ugyanakkor mélyreható vitát szorgalmaz az Ipar 5.0-ról, valamint annak társadalmi és gazdasági következményeiről.

Az Ipar 5.0 célja, hogy a társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket helyezze az üzleti folyamatok középpontjába, túllépve az Ipar 4.0 digitalizációra és automatizálásra helyezett hangsúlyán. Az EGSZB a közelmúltban elfogadta az Ipar 5.0 – hogyan valósítható meg? című véleményt, amely az emberi készségeket és kreativitást értéknek tekintő emberközpontú ipari modell mellett tör lándzsát.

Az Ipar 4.0 nagyrészt figyelmen kívül hagyta az automatizálás humán tőkére gyakorolt hatásait, és korlátozott mértékben fordított figyelmet az olyan környezetvédelmi prioritásokra, mint a hulladék csökkentése, a körforgásos jelleg és a zöld energia. Az EGSZB hangsúlyozza, hogy az Ipar 5.0-nak kezelnie kell ezeket a hiányosságokat, prioritásként tekintve a demokratikus értékekre, a társadalmi méltányosságra és a fenntartható versenyképességre. Giuseppe Guerini, az Ipar 5.0 tárgyában készült vélemény előadója úgy véli, hogy a digitális átalakulásnak hozzá kell járulnia az „új tisztaipar-megállapodáshoz”, amelyben központi szerepet kapnak az emberi tényezők és a kreativitás.

Az Ipar 5.0 az embereket visszahelyezi a termelés középpontjába, mivel tudásukat és készségeiket alapvetőnek tekinti a versenyelőnyhöz. Egyensúlyt teremt az automatizálás és az emberi kreativitás között azzal, hogy a repetitív feladatokra kollaboratív robotokat használ, lehetővé téve, hogy a munkavállalók a tervezésre, az ütemezésre és az ügyfélszolgálatra koncentráljanak. Ez a változás ezenkívül a munkavállalók egészségét és biztonságát hangsúlyozza, és támogatja azokat, akiknek az automatizálás miatt szűnik meg a munkája.

Az EGSZB arra kéri az uniós intézményeket, hogy álljanak ki egy a társadalmi igazságosságon és az inkluzív versenyképességen alapuló, időtálló, emberközpontú ipari ökoszisztéma mellett. Az EGSZB támogatja az Ipar 5.0-t, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy részletesebben meg kell határozni annak gazdasági, társadalmi és technológiai hatásait. A már meglévő európai szakpolitikák – például a zöld megállapodás, a mesterséges intelligenciáról szóló jogszabály és a készségfejlesztési program – megalapozzák ezt a jövőképet, de az Ipar 5.0 elveivel való összhang érdekében aktualizálásra szorulnak.

Ahhoz, hogy az Ipar 5.0 sikeres legyen, a szociális partnereket és a munkavállalókat minden szinten be kell vonni. Ez az inkluzív megközelítés elő fogja segíteni egy olyan, együttműködésen alapuló környezet kialakulását, amely ötvözi az emberek és a gépek erősségeit, ezáltal pedig innovatívabbá, vonzóbbá és fenntarthatóbbá teszi a munkahelyeket. (gb)