A fogyatékossággal élő személyek sportban való részvétele a háború utáni rehabilitációs törekvésekkel kezdődött. Ez volt a módja annak, hogy a fizioterápiát érdekesebbé és élvezetesebbé tegyék. A játék és a szórakozás segített a veleszületett vagy sérülésből eredő fogyatékossággal élőknek újra felfedezni az élet örömét.
A fogyatékossággal élő személyek sportban való részvétele a háború utáni rehabilitációs törekvésekkel kezdődött. Ez volt a módja annak, hogy a fizioterápiát érdekesebbé és élvezetesebbé tegyék. A játék és a szórakozás segített a veleszületett vagy sérülésből eredő fogyatékossággal élőknek újra felfedezni az élet örömét.
Két konkrét cél volt: az emberek fizikai autonómiájának megerősítése, valamint a saját, erős és hiteles identitásuk újbóli felfedezésének elősegítése. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a rehabilitációra összpontosító játékról áttértek az empowermentre, más szóval azok szerepvállalására, akik addig úgy érezték, hogy nincs hatalmuk, vagy elveszítették azt. Az irányítást önmaguk és saját döntéseik felett. Ami pedig az emberi jogok lényege.
Ennek természetes eszköze a társadalomban kialakított kép, vagyis az a benyomás, ahogyan mások látnak minket. A személyes felépülés útja közvetlenül összefonódik azzal a közösséggel, amelyben az emberek élnek. A sportban való részvétel az alapvető jogok gyakorlásának és a méltóság védelmének eszközévé válik.
Ez egy hosszú út volt a sötétben – az 1960-as évek úttörői korukat megelőzve hősök voltak. De hősök voltak mindvégig, a hosszú úton azoktól az évektől napjainkig. Meg kellett küzdeni a paralimpikonok sportteljesítményének elismeréséért.
Különösen egy esemény vonult be a történelembe: az 1988-as szöuli olimpia. Ezek a játékok az elismerésért folytatott küzdelem csúcspontját jelentették egy olyan sportvilágban, ahol a fizikai, érzékszervi és szellemi ideálokhoz kapcsolódó megbélyegzés olyan erős volt, hogy nagyobb akadályt jelentett, mint a munka világába való beilleszkedés, ahol szintén az eredménytelenséggel kapcsolatos előítéletek uralkodtak. Ezek az olimpiai játékok azért voltak történelmi jelentőségűek, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság olyan versenyszámokat kívánt bevezetni, amelyekben fogyatékkal élő és nem fogyatékkal élő sportolók váltják egymást. Ezt a kísérletet csak egyszer hajtották végre, mert a szervezési nehézségek – különösen az akadálymentesítéssel kapcsolatban – megnehezítették a folytatást ezen az úton. Bár ellentmondásos volt, ez a döntés vezetett a ma ismert paralimpiai játékokhoz, amelyek valóban elismerik minden egyes paralimpikon sportolói erőfeszítéseit. Végre megérkeztünk egy olyan világba, ahol mindenki mindenkiért sportol. Egy új korszakba.
Ettől kezdve a paralimpiát vonzóvá kellett tenni a tömegek számára, akik a stadionokban vagy a televízióban követték a sportot. 1988-ban Szöulban a televíziós kommentátorok annyira felkészületlenek voltak, hogy még az egyes versenyszámok favoritjait sem ismerték. El tudjuk képzelni, hogy az eredmény katasztrofális volt. Idővel a sportújságírók megtanulták figyelemmel kísérni a fogyatékossággal élő sportolók tevékenységeit, ami alapvető lépés volt a szemléletváltás felé.
Ezzel elérkeztünk egy másik fontos eseményhez: a 2012-es londoni olimpiához. Ezeket a játékokat kifogástalanul szervezték meg, különös tekintettel a nagyszabású televíziós kampányra az Egyesült Királyságban, ami minden sportágban teltházas stadionokat eredményezett. Ez volt az a pillanat is, amikor néhány paralimpiai sportoló az új újságírói narratívának köszönhetően híressé válhatott. Csakúgy, mint olimpikon társaik.
A világ megváltozott az 1950-es évek óta. Az az érzés, hogy már nem teljesen láthatatlanok, kollektív értékké vált a fogyatékosság világában. Reméljük, hogy ez a narratíva egy olyan út, amely az emberek életének minden területén bejárható, mert ahogyan azt a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény is kimondja, paradigmaváltásra van szükség. A sportban mindenesetre ez már bekövetkezett.
Milyen értéket képviselnek a paralimpiai játékok, és hogyan segítik ezek és más sportversenyek a fogyatékossággal élő személyek előtt álló falak lebontását?
Milyen értéket képviselnek a paralimpiai játékok, és hogyan segítik ezek és más sportversenyek a fogyatékossággal élő személyek előtt álló falak lebontását?
Pietro Barbieri, az EGSZB tagja a fogyatékossággal élőknek szervezett sportversenyek történetéről ír, valamint arról, hogy két olimpia – az 1988-as szöuli és a 2012-es londoni – hogyan hozta meg a szükséges változást a fogyatékossággal élők megítélésében. Végre megérkeztünk egy olyan világba, ahol a sport mindenkiért és mindenki által van.
Az EU-n belüli innovációs szakadék / Horizont 2020 és Horizont Európa program
A Zágrábban élő 11 éves Jan Štuka nyitott gerinccel született, és csak rögzítősín és járógép segítségével tud járni, de ez nem akadályozza abban, hogy kiváló sportoló legyen. Amellett, hogy 2023-ban elnyerte a legjobb fiatal horvát parakosárlabda-játékos címet, Jan úszóversenyen is indult, és már a sífutást is elkezdte. Szabadidejében focizik a barátaival, bár ő kézzel szerez gólokat. Jannal és édesanyjával, Jasmina Bogdanovićcsal a fogyatékossággal élő gyermekek sportolási lehetőségeiről beszélgettünk, és elmagyarázták, hogy miért fontos, hogy minél kevésbé kezeljük őket sajátos szükségletekkel rendelkezőkként.
A Zágrábban élő 11 éves Jan Štuka nyitott gerinccel született, és csak rögzítősín és járógép segítségével tud járni, de ez nem akadályozza abban, hogy kiváló sportoló legyen. Amellett, hogy 2023-ban elnyerte a legjobb fiatal horvát parakosárlabda-játékos címet, Jan úszóversenyen is indult, és már a sífutást is elkezdte. Szabadidejében focizik a barátaival, bár ő kézzel szerez gólokat. Jannal és édesanyjával, Jasmina Bogdanovićcsal a fogyatékossággal élő gyermekek sportolási lehetőségeiről beszélgettünk, és elmagyarázták, hogy miért fontos, hogy minél kevésbé kezeljük őket sajátos szükségletekkel rendelkezőkként.
JAN:
Mikor kezdtél sportolni, és milyen sportágakat próbáltál ki?
Kétévesen kezdtem úszni az úszóiskolában. Négyéves koromban a Natator paraúszó egyesületbe kezdtem járni, ahol megtanultam az összes úszásnemet, és versenyeken is részt vettem. 11 éves koromban abbahagytam, mert kicsit már untam.
Nyolcéves koromban kezdtem a parasífutást és a kerekesszékes kosarazást. Ma is mindkettőt űzöm, most ezek a kedvenc sportjaim.
Néhányszor a sziklamászással is próbálkoztam, és nagyon bejött, de erre sajnos már nincs időm. Egyik nyáron még egy Krav Maga tanfolyamon is részt vettem. Nagyon bírtam, és egyszer-egyszer majd még szeretném csinálni.
Milyen díjakat nyertél, és melyik áll a szívedhez a legközelebb?
Több díjat is nyertem a kosárcsapattal, de a kedvencem a kategóriámban a legjobb fiatal parasportolónak járó 2023-as díj, amelyet a Zágrábi Parasport Egyesület ítél oda.
Hogyan telik egy nap, amikor edzésed van? Hetente általában hány edzésed van?
Reggel iskolába megyek. Az órák után először megcsinálom a házit, találkozom a barátaimmal, este pedig elmegyek valamelyik edzésre. Eddig hetente egyszer volt száraz síedzésem, egyszer kosáredzésem, és 1-2-szer jártam úszásra. Ettől a tanévtől viszont leadom az úszást, és heti 2-3-ra emelem a síedzések számát.
Télen a szlovéniai Planicába járok sítáborokba, meg néha valamelyik osztrák síterepre. Azért szeretem ezeket a táborokat, mert a barátaim is ott vannak, így az edzés mellett jókat tudunk szórakozni is.
A kosárcsapattal néha más horvát városokba megyünk meccset játszani. A múlt ősszel Rómában is voltunk, ahol meccset játszottunk a Lazio csapatával.
Van-e akár férfi, akár női sportoló példaképed? Szeretnél-e egyszer részt venni valamelyik fontos nemzetközi sportversenyen?
A kedvenc sportolóm korábban Luka Modrić volt, de most éppen nincs példaképem, senkit nem követek különösebben.
Persze, hogy szeretnék részt venni nemzetközi sportversenyeken! Remélem, hogy a kosárlabdával és a síeléssel is sikerül.
JASMINA:
Mennyi figyelmet fordítanak Horvátországban a fogyatékossággal élő gyermekek sportolására?
Szülőként nekem úgy tűnik, hogy igazán sokat. Viszont sajnos a szülők nem kapnak kellő tájékoztatást a lehetőségekről, az egyesületek pedig lasszóval fogják az új tagokat, és ez nagy kár. A nagyobb városokban persze sokkal jobb a helyzet.
A fogyatékossággal élő gyermekek elegendő lehetőséget és ösztönzést kapnak-e a sportoláshoz, vagy ez főként a szülők közbenjárásán múlik?
Lehetőség és ösztönzés is van... ha a gyerekek és a szüleik élnek vele. Mint már mondtam, a szülők kevésbé tájékozottak, és néhányan vagy nem akarnak további feladatokat vállalni, vagy attól tartanak, hogy a gyermek sportolás közben megsérül... Kár, hogy így gondolkodnak. A fogyatékossággal élők sportolása egyébként ingyenes, és véleményem szerint nagyon jó hatással van mind a fizikai, mind a mentális egészségre, a társadalmi integrációra pedig mindenképpen. Nem mondanám, hogy a szülőknek ez több feladatot jelent, mint egy azonos korú, egészséges gyermek esetében. Természetesen bizonyos állapotok esetében vannak kivételek: például Jant ma is valamelyikünknek el kell kísérnie, ha sítáborba vagy meccsre megy, de ahogy egyre nagyobb lesz, erre valószínűleg kevésbé lesz szükség, illetve remélhetőleg nem is kell mennünk, csak ha mi akarunk. A cél az, hogy végül teljesen függetlenné váljon. A rendszeres edzéseken is a mi segítségünk nélkül vesz részt.
Különleges nevelési igényű gyermek szülőjeként mit üzen még a nagyközönségnek?
Ha minél kevésbé kezelik őket sajátos szükségletekkel rendelkezőkként, és koruknak és képességeiknek megfelelően bevonják őket a mindennapi tevékenységekbe, akkor ők is így tekintenek majd magukra. Normális gyereknek érezhetik magukat, akik néhány dolgot ugyan „egy kicsit másképp” csinálnak, de ettől még csinálják! Jannak nem két, hanem háromkerekű biciklije van, ugyanúgy úszik és búvárkodik, mint a többi gyerek, csak a lábát kevésbé vagy egyáltalán nem használja; játszik a focicsapatban, de kézzel szerzi a gólokat. „Mindent meg tudunk csinálni, csak van, amit esetleg kicsit másként csinálunk” – ha ők elfogadják így magukat, akkor mások is elfogadják így őket.
Jan Štuka 11 éves zágrábi diák, jelenleg az általános iskola ötödik osztályát végzi. Korábban a Natator úszóegyesület tagja volt. Jelenleg a KKI Zagreb kerekesszékes kosárlabdaegyletben és a Monoski Zagreb fogyatékossággal élők síegyletében sportol, ahol rendszeresen részt vesz a fogyatékossággal élők sífutóprogramjában.
Jasmina Bogdanović a Zágrábi Egyetem Építészmérnöki Karának tervezői szakán szerzett diplomát. 20 éven át különböző marketingügynökségeknél dolgozott. Jelenleg részmunkaidőben, otthonról dolgozik egy kis grafikai stúdiónak, így el tudja kísérni Jant a sítáborokba és más sporttevékenységekre. Szenvedélyes kerékpáros is, mindenhova biciklivel jár.
