Társadalmainkat lassan felemészti a mindenütt jelen lévő bizonytalanság láthatatlan betegsége: az emberek úgy érzik, hogy tehetetlenek, és általuk nem befolyásolható erőknek vannak kiszolgáltatva – mondja Albena Azmanova egyetemi professzor, díjnyertes szerző, aki erőteljes vitaindító beszédet tartott az EGSZB Civil Társadalmi Hetén. Az EGSZB infónak adott interjújában feltárja e járvány fő okait, többek között azt a tendenciát, hogy az egyenlőség elsőbbséget élvez a gazdasági stabilitással szemben.
Társadalmainkat lassan felemészti a mindenütt jelen lévő bizonytalanság láthatatlan betegsége: az emberek úgy érzik, hogy tehetetlenek, és általuk nem befolyásolható erőknek vannak kiszolgáltatva – mondja Albena Azmanova egyetemi professzor, díjnyertes szerző, aki erőteljes vitaindító beszédet tartott az EGSZB Civil Társadalmi Hetén. Az EGSZB infónak adott interjújában feltárja e járvány fő okait, többek között azt a tendenciát, hogy az egyenlőség elsőbbséget élvez a gazdasági stabilitással szemben.
A Civil Társadalmi Hét során tartott vitaindító beszédében Ön egy bizonytalansági járványról beszélt, amely a csökkenő politikai szabadságjogok kiváltó oka. Egy olyan láthatatlan betegségként írja le, amely mindnyájunkat az őrületbe kerget. Mit ért „a bizonytalanság járványa” alatt? Hogyan alakult ki?
Az emberek körében egyre növekszik az elkeseredés, és a jóléti társadalmakban egyre gyakoribbak a kétségbeesés miatti halálesetek, különösen a munkahelyi öngyilkosságok. Ez csak a jéghegy csúcsa – a megélhetési bizonytalanság hatalmas, de láthatatlan jéghegyének legfájdalmasabb, ezért a legláthatóbb csúcsa. Nem csak arról van szó, hogy az emberek felháborodása növekszik és a politikai intézményekbe vetett bizalmuk csökken, bár erről gyakran hallunk. A bizalmatlanság egészséges is lehet: fokozza az elszámoltathatóság iránti igényt. A harag produktív is lehet: lángra lobbanthatja az igazságért való küzdelem szikráját, és érdemi átalakuláshoz vezethet.
De társadalmaink jelenlegi betegsége – amit munkámban „mindenhol jelen lévő bizonytalanságnak” nevezek – különbözik ettől. Ez a bizonytalanság különleges formája, egyfajta akut hatalomvesztés, mivel az emberek úgy érzik, hogy olyan erők kezében vannak, amelyeket nem tudnak irányítani.
Egyéni szinten úgy tapasztaljuk meg ezt a bizonytalanságot, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni életünk alapvető feladataival. Ennek a cselekvésképtelenségnek az érzése azt a félelmet eredményezi, hogy elbukunk, hogy elveszítjük, amink van – a munkánkat, a megtakarításainkat, a teljesítőképességünket, a józan eszünket. A probléma tehát nem annyira a szegénységgel vagy egyenlőtlenséggel van, hanem a megtapasztalt vagy várható veszteséggel, az elbukástól való félelemmel. Az egyének így tapasztalják meg a bizonytalanságot.
A társadalmak pedig azáltal, hogy képtelenek önmaguk irányítására és a nehézségek kezelésére. Gondoljunk csak a Covid-járványra. Hogyan történhetett meg, hogy gazdag, a tudományokban zseniális, intézményeiket tekintve fejlett társadalmainkban súlyos egészségügyi válsággá, majd gazdasági és társadalmi válsággá vált egy olyan közegészségügyi probléma, amelyet egy nem teljesen ismeretlen és nem is túl halálos vírus okozott? A válasz az, hogy azért, mert kormányaink megvágták az állami beruházásokat, többek között az egészségügy terén.
A bizonytalanságnak van egy másik jellemzője is. Olyan specifikus politikák, a szabad piacok és a nyitott gazdaságok neoliberális kombinációja váltja ki, ahol a döntések a nyereségességen alapulnak. Annak érdekében, hogy a nyereségért folytatott világszintű versenyben biztosítsák a nemzeti vagy uniós versenyképességet a globális piacon, a balközép és jobbközép elit sietett csökkenteni mind a munkahelyek biztonságát (a vállalkozások számára a versenyképességet biztosító rugalmasság lehetővé tétele érdekében), mind a közszolgáltatásokra fordított kiadásokat. Ez azt jelentette, hogy mindenki több felelősséget kapott, de kevesebb erőforrást azok ellátására. Többet kell tennünk, de kevesebből.
Egy példa: az Európai Bizottság arra kéri az államokat, hogy tegyenek többet a társadalmi igazságosságért, de arra is, hogy csökkentsék kiadásaikat. Ez az egyre növekvő felelősségek és az egyre zsugorodó erőforrások közötti ellentmondás bizonytalanságérzetet és kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk-e megbirkózni mindezzel. Ez nem az a fajta egészséges bizonytalanság, amely arra késztet bennünket, hogy kimerészkedjünk a világba, mérlegeljük lehetőségeinket, kockázatot vállaljunk vagy próbára tegyük magunkat. Inkább egy toxikus félelem, a megélhetés elvesztésétől való félelem és a sötétebb jövőre való készülés.
Az Ön véleménye szerint mi az oka a tekintélyelvű vezetők és a jobboldali pártok felemelkedésének? Hogyan értékeli a demokratikus szabadságokat és az alapvető uniós értékek tiszteletben tartását ma Európában?
A jobboldali tekintélyelvű vezetők és pártok támogatásának növekedése a politikailag előidézett bizonytalanságnak tudható be. Az emberek bizonytalannak érzik magukat, így biztonság és stabilitás után sóvárognak; tehetetlennek érzik magukat, ezért erős vezetőkbe vetik minden reményüket, akik vasököllel biztosítanak azonnal stabilitást. Például növelik a katonai kiadásokat és erősítik a rendőri hatalmat, amint azt az EU jelenleg készül tenni.
Mindehhez korábban a centrista pártok teremtették meg az alapokat, mivel neoliberális okokból növelték társadalmainkban a bizonytalanságot. Véleményem szerint a balközép különösen felelős ezért a jelenlegi sajnálatos helyzetért. Bár a társadalmi demokrácia önmaga által kinyilvánított hivatása az igazságszolgáltatásért folytatott küzdelem, csak az igazságtalanság egyik formája elleni küzdelemre összpontosított: az egyenlőtlenségre. Mindeközben pedig amire az emberek vágynak, az a gazdasági stabilitás: hogy képesek legyenek életük irányítására és a jövőjük tervezésére.
Gondoljunk csak bele: elérhetjük, hogy teljes mértékben egyenlő, de mélyen bizonytalan társadalmakkal rendelkezzünk – de ezt aligha neveznénk virágzó társadalomnak. Ezenkívül az emberek nem szükségszerűen vágynak arra, hogy megszűnjön az egyenlőtlenség, ha ez azt jelenti, hogy vesztesekként kezeljék őket, akiket némi újraelosztással kompenzálnak (és aláznak meg): senki nem akar elsőként vesztes lenni.
Felszólalásában Ön az áldozati szerep olimpiájáról is beszélt. Mit jelent ez, és miért kellene eltávolodnunk tőle?
Az elmúlt mintegy öt évtizedben a diszkrimináció elleni küzdelem az identitáspolitika formáját öltötte. A korábban hátrányos megkülönböztetést elszenvedő csoportokat „védett kisebbségekként” kezelték, és megerősítő intézkedések, például célzott előléptetések és kvótarendszerek révén javították helyzetüket. Ha erre a mindenütt jelen lévő bizonytalanság kontextusában kerül sor, ahol jó munkahelyekből és egyéb erőforrásokból kevés van, akkor ezek a védett csoportok versenyezni kezdenek e korlátozott erőforrásokért. Ilyen körülmények között az áldozati szerep egyfajta ütőkártyává válik: minél nagyobb áldozatnak érzik magukat, annál nagyobb védelmet igényelnek.
Ez egyrészt ellenségeskedést idéz elő a konkurens csoportok között, ami aláássa a szolidaritást. Másrészt egyikük sem nyer igazán, mert továbbra is áldozatok maradnak. Ugyanis éppen az áldozati szerep és a diszkrimináció elszenvedése az, ami alapot nyújt számukra a védelem igényléséhez. Ennek az erőforrásokhoz való hozzáférésért és a különleges védelemért folyó csúnya versenynek egyedüli győztese az elit, amely nagylelkűen pártfogásába veszi őket. A végeredmény pedig az, hogy ezek a tehetetlen csoportok ellenségként küzdenek egymással, miközben patrónusaik, a politikai elit még több hatalomra tesz szert ezekből a küzdelmekből.
Mindezt figyelembe véve miért olyan fontos a civil társadalom a demokrácia és a polgári szabadságjogok megőrzése szempontjából, amelyeket sokan magától értetődőnek tartunk? Miért nem a demokratikus választások, hanem a civil társadalom a hatalommal való visszaélés ellenszere?
A szavazófülkében egyedül vagyunk. Pontosan érezzük tehetetlenségünket és a bizonytalanság okozta frusztrációt, és szavazatunkkal adunk hangot ennek a szorongásnak. Ezért van, hogy egyre nagyobb teret nyernek a reakciós pártok a szabad és tisztességes választásokon. A civil társadalom más logika alapján működik, és egy különleges hatalmi forrással rendelkezik: azzal, hogy együtt erősek vagyunk. Ha másokkal együtt vagyunk, egy közös ügy kötelékeiben egyesítve, akkor nem vagyunk egyedül, kevésbé érezzük a tehetetlenséget és a bizonytalanságot, mivel támaszkodhatunk társaink támogatására. Ha csökken a bizonytalanság, apadni kezd a félelem, és elkezdhetünk előre gondolkodni, nagyban gondolkodni.
Albena Azmanova a londoni Szent György Egyetem politika- és társadalomtudománnyal foglalkozó professzora és az Emancipations folyóirat társszerkesztője. Legutóbbi könyve, a „Capitalism on Edge” (2020) számos díjat nyert, többek között a Michael Harrington-díjat, amelyet az Amerikai Politikatudományi Szövetség adományoz „olyan kimagasló munkáknak, amelyek megmutatják, hogy a bölcsészettudomány hogyan segítheti a jobb világért folytatott küzdelmet”.
A„My Voice, My Choice” európai polgári kezdeményezés az egész EU-ban minden nő számára biztonságos és hozzáférhető abortuszt támogatja. A 2024 áprilisában elindított és a szlovén Március 8. Intézet által koordinált kezdeményezésnek jóval a határidő előtt sikerült összegyűjtenie több mint egymillió aláírást. Az EGSZB info arról beszélgetett a szervezőkkel, hogy mennyire sürgető a kampányuk a jelenlegi politikai légkörben, ahol a nők egyre inkább elveszítik a reproduktív jogaik feletti ellenőrzést.
A„My Voice, My Choice” európai polgári kezdeményezés az egész EU-ban minden nő számára biztonságos és hozzáférhető abortuszt támogatja. A 2024 áprilisában elindított és a szlovén Március 8. Intézet által koordinált kezdeményezésnek jóval a határidő előtt sikerült összegyűjtenie több mint egymillió aláírást. Az EGSZB info arról beszélgetett a szervezőkkel, hogy mennyire sürgető a kampányuk a jelenlegi politikai légkörben, ahol a nők egyre inkább elveszítik a reproduktív jogaik feletti ellenőrzést.
Mi késztette Önöket arra, hogy elindítsák a „My Voice, My Choice” kezdeményezést, és mi a végső céljuk?
Csaknem három évvel ezelőtt – amikor az USA-ban felülbírálták a Roe kontra Wade ügyet – kezdtünk gondolkodni egy olyan kampányról, amely védi az abortuszhoz való jogot Európában. Az amerikai nők egyik napról a másikra elvesztették alkotmányos jogukat, és azonnal tudtuk, hogy Európában is meg kell védenünk az abortuszt. Lengyelországban a szinte teljes abortusztilalom miatt halnak meg nők a kórházakban. Az elmúlt években ők szervezték a legnagyobb tüntetéseket az abortuszhoz való jogért. Máltán a nők továbbra is börtönbe kerülhetnek, ha abortuszt végeztetnek. Giorgia Meloni idén engedélyezte az abortuszellenes csoportok számára, hogy az abortuszklinikákon belül tiltakozzanak, és zaklassák azokat a nőket, akik abortuszt próbálnak végeztetni. Európában több mint 20 millió nő nem fér hozzá az abortuszhoz.
Ezért indítottuk el a „My Voice, My Choice” kampányt. Javaslatunkat egy nemzetközi jogászcsapat segítségével dolgoztuk ki, és erős hálózatot építettünk ki európai szervezetekkel.
Célunk az, hogy uniós szinten védjük az abortuszhoz való jogot, és javítsuk az abortuszhoz való hozzáférést az olyan nők számára, akiknek most más országba kell utazniuk az abortusztilalom miatt (például Máltán és Lengyelországban) vagy a lelkiismereti okból történő megtagadás magas aránya miatt (ahogy Olaszországban és Horvátországban láttuk), vagy egyszerűen azok számára, akik jelenleg nem engedhetik meg maguknak az abortuszt (például Németországban vagy Ausztriában).
Kampányunk éppen a jelenlegi politikai légkör miatt sürgős. Össze kell fognunk és meg kell mutatnunk, hogy az emberek többsége kiáll az abortuszhoz való jog mellett és ellenzi a reproduktív szabadság korlátozását. Az európaiak többsége támogatja az abortuszhoz való jogot, és össze kell fognunk a védelmükben.
Milyen konkrét lépéseket kérnek az Európai Bizottságtól? Hogyan lehet megtenni ezeket a lépéseket, tekintettel arra, hogy az egészségügy a tagállamok hatáskörébe tartozik?
Javasoljuk, hogy az Európai Bizottság hozzon létre egy olyan pénzügyi mechanizmust, amely részvételi mechanizmusként működne a tagállamok számára, és fedezné az abortusz költségeit. A rákmegelőzési és -kezelési programokhoz hasonlóan működne.
Az elképzelés az, hogy bárkinek, akinek abortusz céljából egy másik országba kell utaznia – a hazájában érvényes súlyos korlátozások vagy a lelkiismereti okból történő megtagadás magas aránya miatt –, nem kell saját zsebéből fizetnie a beavatkozásért. Jelenleg nők ezrei utaznak más országokba, ahol néha több ezer eurót fizetnek a beavatkozásért. Ezt nem mindenki engedheti meg magának.
Lehet, hogy az abortusz nem tartozik az Európai Bizottság hatáskörébe, de az egészségügyhöz kapcsolódó pénzügyi programok igen. Ezért tudtuk nyilvántartásba vetetni európai polgári kezdeményezésünket.
Miért döntöttek úgy, hogy egy európai polgári kezdeményezésen keresztül próbálnak célt érni? Mennyire remélik, hogy az Európai Bizottság kedvező választ fog adni?
Szlovén szervezetünk, a Március 8. Intézet, amely a „My Voice, My Choice” kampányt koordinálja, széles körű tapasztalattal rendelkezik a nemzeti polgári kezdeményezések, az aláírásgyűjtés és a népszavazások terén. A nemzeti polgári kezdeményezési mechanizmus révén már 15 törvényt változtattunk meg Szlovéniában, és két nemzeti népszavazást nyertünk. Ezért kerestünk egy hasonló közvetlendemokrácia-eszközt uniós szinten. Így ismertük meg az európai polgári kezdeményezést. Olyan közvetlen változást akarunk elérni, amelynek tartós hatása van a reproduktív jogokra mindenkinek Európában, ezért döntöttünk úgy, hogy megkezdjük az aláírásgyűjtést.
A kampány során politikai támogatást kaptunk az Európai Parlament valamennyi balközép képviselőcsoportjától, számos uniós tagállamban ismert nemzeti szintű politikusok támogattak minket, és jó kapcsolatokat építettünk ki az európai biztosokkal. Reméljük, hogy meghallgatják azt a több mint 1,2 millió embert, akik a kezdeményezésünk mögé álltak.
Hogyan tudták mozgósítani az embereket a különböző uniós országokban, hogy támogassák a kezdeményezést és segítsék az aláírásgyűjtést? Milyen csatornákat használtak az üzenet terjesztésére?
A kampány során egy erős, több mint 300 szervezetből álló hálózatot építettünk ki, és egy csodálatos közösséget hoztunk létre, amelyhez szerte Európából több mint 2000 önkéntes csatlakozott. Azt akartuk, hogy jelen legyünk az európai városok és falvak utcáin, ahol önkénteseink készséggel gyűjthetik az aláírásokat. Sikerült erős online jelenlétet kialakítanunk az Instagramon, de más csatornákat is használunk, amilyen például a Facebook, a TikTok, a YouTube, a BlueSky, az X és más közösségimédia-platformok.
Önöknek egy hónappal a határidő előtt sikerült összegyűjteniük a sikeres európai polgári kezdeményezéshez szükséges egymillió aláírást. Milyen visszajelzést és (többek között pénzügyi) támogatást kaptak eddig?
Decemberben – kilenc hónap gyűjtés után – sikerült elérnünk az egymillió aláírást, és határidő előtt, 1,2 millió aláírással zártuk az aláírásgyűjtést.
Az aláírásokat hálózatunk és közösségünk segítségével sikerült összegyűjtenünk, de kampányunk során – annak továbbvitele érdekében – különböző finanszírozási lehetőségekre is pályáztunk. A „My Voice, My Choice” elnyerte a Szlovén Szociológiai Társaság díját, és felkerült a SozialMarie-díj előválogatott jelöltjeinek listájára. Megszereztük továbbá az Európai Parlament valamennyi balközép képviselőcsoportjának támogatását, és különböző európai parlamenti képviselők, Nicolae Ștefănuță európai parlamenti alelnök, Melanie Vogel francia szenátor, Nataša Pirc Musar szlovén elnök és Robert Golob miniszterelnök egyénileg is támogat minket. A kampányt különböző uniós országokból számos aktivista és magánszemély is támogatja, például Luisa Neubauer Németországból és Alice Coffin Franciaországból.
A My Voice, My Choicekezdeményezés lassan Európa egyik legnagyobb feminista mozgalma. Több mint 300 szervezetet, számtalan támogatót és elkötelezett önkéntest foglal magában szerte az EU-ból, akik azért működnek együtt, hogy biztonságos és hozzáférhető abortuszról gondoskodjanak az Európai Unióban.
Idén március elején nehéz szívvel hagytam el Kijevet. Két napra Franciaországba utaztam, hogy részt vegyek egy Ukrajnáról szóló szimpóziumon. Így aztán nem tudtam jelen lenni egy fontos kijevi megemlékezésen. Barátunk, Szvitlana Povaljaeva költő a főváros középponti terén, a Majdanon tartott legidősebb fia, Vaszil számára búcsúztatót, aki 28 éves korában esett el a harcokban. Öccse, Roman, 2022 nyarán, a harkivi régió felszabadítása során vesztette életét. Mindössze 24 éves volt.
Idén március elején nehéz szívvel hagytam el Kijevet. Két napra Franciaországba utaztam, hogy részt vegyek egy Ukrajnáról szóló szimpóziumon. Így aztán nem tudtam jelen lenni egy fontos kijevi megemlékezésen. Barátunk, Szvitlana Povaljaeva költő a főváros középponti terén, a Majdanon tartott legidősebb fia, Vaszil számára búcsúztatót, aki 28 éves korában esett el a harcokban. Öccse, Roman, 2022 nyarán, a harkivi régió felszabadítása során vesztette életét. Mindössze 24 éves volt.
Görcsbe szorult gyomorral szálltam fel a vonatra. Három gyermeket hagytam Ukrajnában. Nem ez volt az első alkalom, hogy a háború idején egy rövid időre külföldre utaztam, de most elfogott a rettegés.
Tudtam, hogy az orosz ballisztikus rakéták közvetlen fenyegetése esetén a telefonom figyelmeztető rendszere nem fog pirosan jelezni. Néhány napig 2000 kilométerre leszek az otthonomtól, és nem tudhatom majd, a lányaim biztonságban vannak-e. Ez a tudat elviselhetetlen volt.
Ha a figyelmeztető rendszer kudarcot vall, annak az az oka, hogy az Egyesült Államok leállította az Ukrajnának szánt hírszerzési információkat, többek között azokat is, amelyek időben észlelik az orosz területről induló ballisztikus rakétákat. Felfüggesztették a katonai segítségnyújtást is, éspedig annyira, hogy megtiltották a már Lengyelországba küldött felszerelések leszállítását.
Pár nappal később visszatértem Ukrajnába. Ezalatt tárgyalásokra került sor az ukrán, az amerikai és a szaúd-arábiai delegáció között. Ukrajna készen állt a teljes, azonnali tűzszünetre – azzal a feltétellel, hogy Oroszország is így tesz. Donald Trump elégedett volt. Újraindították az amerikai hírszerzési információkat, valamint a Biden-kormány által jóváhagyott katonai segítségnyújtás is megérkezett.
A bizalom azonban szertefoszlott. Amikor elárulnak bennünket, nehéz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Vajon Európa is elárulva érzi magát? A NATO által amerikai vezetéssel biztosított védőernyő kora lejárt. Az Amerika elsőségét zászlajára tűző tömeg hátat fordított nekünk. Tervük az, hogy minimálisra csökkentik az európai katonai és humanitárius jelenlétet, és kiemelik diplomáciai és gazdasági elszigeteltségéből Oroszországot, az agresszort.
Ha Trump a lehető leggyorsabban és bármi áron tűzszünetet szeretne Ukrajnában, az azért van így, mert nem tulajdonít jelentőséget az ukránok sanyarú sorsának. A célja mindössze az, hogy minél kevesebb kiadás terhelje az Egyesült Államok költségvetését. Az Egyesült Államok már nem vesz részt olyan találkozókon, mint amilyet a Ramstein légi támaszponton tartottak, és az idei évre nincs tervben további amerikai katonai segítségnyújtás sem.
Az Egyesült Államok kormányát nem érdekli, hogy a béke ára az, hogy Ukrajna vereséget szenved. A megbízottak, Steve Witkoff és Keith Kellogg által előterjesztett tervek szerint Ukrajnát két vagy három külön részre kellene felosztani – a háború utáni náci Németország mintájára. Mintha Ukrajna lenne az agresszor, aki elvesztette a háborút.
De Európa szintén veszélyben van. Trump azért akarja csökkenteni az amerikai csapatok számát Európában, és azért követel minden egyes NATO-tagtól 5%-os hozzájárulást a védelmi költségvetéshez, mert úgy gondolja, hogy Európa védelme az európaiak problémája.
Oroszország pedig figyel. Oroszország számára amerikai vezetés nélkül a NATO nem jelent sem védelmi erőt, sem visszatartó erőt. Mennyi időbe telik a „védelem Európája” kiépítése – egy olyan Európáé, amely képes önállóan garantálni saját biztonságát? Ha ez a kérdés túl elvontnak tűnik, próbálják meg megválaszolni a következőt: Európából ki fog a balti államok védelmére kelni, ha Oroszország támadást indít a 2025 szeptemberében Fehéroroszországban tartandó gyakorló hadműveletek nyomán?
Amerika árulását követően Európa egyértelmű válaszúthoz ért: ma úgy védi Ukrajnát, mintha önmagát védené, vagy holnap a saját területén néz szembe az orosz hadsereggel. A harc nem lesz könnyű, de a csatát nem lehet már annak kezdete előtt elveszíteni.
Március végén megakadt a szemem egy ukrán közvélemény-kutatáson. Az ukránok több mint 80%-a kész folytatni az Oroszország elleni küzdelmet, még az Egyesült Államok támogatása nélkül is.
Miután Amerika elárulta, Európának egyetlen választása maradt: megvédeni Ukrajnát ma, mintha saját magát védené, különben holnap a saját területén nézhet szembe az orosz hadsereggel. Ez a harc nem lesz könnyű, de eleve vesztes csata nincs. Meglepetésvendégünk, Tetjana Ogarkova ukrán újságíró szerint ma még nem lehet tudni, hány európai áll mellénk.
Miután Amerika elárulta, Európának egyetlen választása maradt: megvédeni Ukrajnát ma, mintha saját magát védené, különben holnap a saját területén nézhet szembe az orosz hadsereggel. Ez a harc nem lesz könnyű, de eleve vesztes csata nincs. Meglepetésvendégünk, Tetjana Ogarkova ukrán újságíró szerint ma még nem lehet tudni, hány európai áll mellénk.
Tetjana Ogarkova ukrán újságíró, esszéista és irodalmár Kijevben él és dolgozik.A Ukrainian Crisis Media Center nemzetközi osztályának koordinátora és az „Explaining Ukraine” podcast egyik házigazdája, emellett a Kijev-Mohila Egyetem oktatója, valamint a Paris-XII Val-de-Marne Egyetem irodalomtudományi doktora.
