EGSZB info

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) és az Európai Bizottság Migrációügyi és Uniós Belügyi Főigazgatósága által szervezett 9. Európai Migrációs Fórum fókuszában az állt, hogy a civil társadalom hogyan játszhat kulcsszerepet a migrációs és menekültügyi paktum közelgő végrehajtásában. Az esemény rávilágított a civil társadalmi szervezetek közvetlen helyszíni munkájára is.

A november végén Brüsszelben tartott fórum a 2024 júniusában hatályba lépett migrációs és menekültügyi paktumra koncentrált. A résztvevők megvitatták a paktum közelgő végrehajtását, valamint azt, hogy a civil társadalom hogyan segítheti a paktumot, illetve annak az emberséges módon történő megvalósítását. A rendezvény emellett részleteiben foglalkozott az új állandó szolidaritási mechanizmussal, amely szorosabbra fűzi a kapcsolatot a menekültügyi és a visszaküldési eljárások, a megfelelő befogadási feltételek, valamint a 2021–2027-es időszakra szóló, integrációról és befogadásról szóló cselekvési terv között.

A nyitóülés elején Ylva Johansson, az Európai Bizottság belügyekért felelős leköszönő biztosa a következőket mondta: „Örülök, hogy biztosként az egyik utolsó nyilvános feladatom az, hogy felszólaljak az Európai Migrációs Fórumon, amely a civil társadalmi szervezetek, az EU-tagállamok és a szakpolitikai döntéshozók számára létfontosságú fórum a migráció kezelésével kapcsolatos kihívások és lehetőségek megvitatására. Az évek során folytatott eszmecseréink mindig is inspirálóak voltak. Együtt erősebb és ellenállóbb közösségeket alakíthatunk ki, megóvhatjuk értékeinket, és garantálhatjuk, hogy Európa továbbra is menedéket és lehetőségeket biztosítson.”

Oliver Röpke EGSZB-elnök köszönetet mondott Ylva Johansson biztosnak az uniós migrációs politika reformja iránti elkötelezettségéért. „Biztosítanunk kell, hogy a migrációs paktumot a lehető legemberségesebb és legfenntarthatóbb módon hajtsák végre, és ennek egyetlen módja a helyszínen ténykedő civil társadalmi szervezetek meghallgatása. Bár a paktumot elfogadták, a munka még korántsem ért véget – sőt, a munka igazán csak most kezdődik” – figyelmeztetett.

A 2015-ben életre hívott Európai Migrációs Fórum a civil társadalom, az intézmények és hatóságok közötti párbeszéd platformja a migrációval és a harmadik országbeli állampolgárok integrációjával kapcsolatos kérdésekben. Évente egyszer ülésezik, hogy megvitassák a legújabb szakpolitikai fejleményeket, valamint információkat gyűjtsenek és cseréljenek arról, hogyan hajtják végre az európai politikákat regionális és helyi szinten.

A fórum minden évben egy másik témára összpontosít: a rendezvényt megelőző hónapokban ugyanis konzultációra kerül sor, így a civil társadalmi szervezetektől kapott visszajelzések alapján kristályosodik ki az adott évi téma. Eddig olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a biztonságos migrációs útvonalak, a migránsok hozzáférése a jogokhoz, a szolgáltatásokhoz, az EU-hoz, befogadóbb európai munkaerőpiac a migránsok számára, valamint a fiatalok szerepe.

A migrációval és a menekültüggyel kapcsolatos főbb témákban az EGSZB már elfogadott néhány kulcsfontosságú véleményt: többek között a migrációs és menekültügyi paktum létrehozásáról, a menekültügyi és migrációs szabályozásról, a biztonsági unióra vonatkozó csomagról / Schengeni intézkedéscsomagról, valamint a 2021–2027-es időszakra szóló, integrációról és befogadásról szóló cselekvési tervről. Az EGSZB 2009-ben létrehozott egy bevándorlással és integrációval foglalkozó állandó csoportot is, aminek köszönhetően az EGSZB formalizált keretek között láthatja el közvetítői szerepét a civil társadalom és az uniós intézmények között, ezzel párhuzamosan pedig törekszik egy közös európai bevándorlási és integrációs politika kialakításának előmozdítására. (lm)

Hanna Jarzabek spanyol-lengyel dokumentumfotós, az Oknyomozó Újságírás Európáért (IJ4EU) 2024. évi Hatásdíjának jelöltje sötét képet fest a lengyel–belarusz határon kialakult helyzetről, ahol menekültek ezrei próbálnak átvágni „a dzsungelként” elhíresült białowieżai erdőn.

Hanna Jarzabek cikke

2021 novembere óta – elsősorban közel-keleti és afrikai – menekültek ezrei kíséreltek meg áttörni a Lengyelország és Belarusz közötti határon fekvő białowieżai erdőn, az utolsó igazi európai őserdőn. Az egyes menekültek által „a dzsungelnek” elkeresztelt erdőn veszélyes és nehéz átjutni, különösen azok számára, akik nem Északkelet-Európa zord éghajlatához vannak szokva. Sok menekült hosszú ideig az erdőben reked, ahol szélsőséges körülmények, például élelmiszer- és vízhiány várja őket, télen pedig a kihűlés és a halál kockázata is nagy. Ha a határőrök elfogják őket, a menekülteket általában visszakényszerítik a határ túloldalára, ami azt jelenti, hogy a belarusz oldalon maradnak az erdőben, gyakran éjszaka, tanúk nélkül, és telefonjuk sincs, mert azt korábban megrongálták, hogy ne tudjanak kommunikálni a külvilággal. Ilyen kitoloncolások szélsőséges körülmények között is történnek, még a terhes nőkkel vagy a kihűlés szélén állókkal sem tesznek kivételt, őket is visszatoloncolják Belarusz területére. Egyes menekültek azt állították, hogy már több alkalommal is elszenvedték ezt, volt, akit már 17-szer visszatoloncoltak.

Az előző lengyel kormány felül szögesdróttal ellátott, alul pedig megerősített határfalat épített. A máshol felhúzott ilyesfajta akadályokhoz hasonlóan ez sem állja útját annak, hogy az emberek megpróbáljanak belépni az EU területére, viszont súlyos sérüléseknek teszi ki őket. A határőrök kameracsapdákat is telepítettek az erdőben, amelyek érzékelik a menekültek és a segélymunkások mozgását. Menekülttáborok hiányában a menekültek az erdőben bujkálnak, hogy elkerüljék a Belaruszba való visszatoloncolást, és a növekvő katonai jelenlét akadályozza a humanitárius segítségnyújtáshoz való hozzáférést.

A humanitárius segítségnyújtás ezen a határon kezdettől fogva komoly kihívásokkal szembesült. Miután a szélsőjobboldali kormány 2023 októberében elveszítette a hatalmat, felcsillant a remény a migrációs politika változására, de az erőszak, az elutasítások és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés terén minden maradt a régiben. Az Orvosok Határok Nélkül jelenleg mindössze három, részmunkaidős alkalmazottal próbál orvosi ellátást nyújtani a 400 kilométer hosszú határ mentén. A szervezetnek itt nincs is állandó bázisa, ellentétben másik, hasonló migrációs helyzettel szembesülő határ menti régiókkal. Munkatársai nehéz körülmények között dolgoznak, gyakran sötétben, a pontos diagnózishoz szükséges megfelelő felszerelés nélkül nyújtanak segítséget. Erdei körülmények között kell helytállniuk, például éjszaka intravénás infúziót adnak, vagy súlyos esetekben, például vetélés esetén sürgősségi ellátást nyújtanak.

A fal megépítése óta a szokásos egészségi problémák mellett különböző típusú törések is előfordulnak, mivel a falon átmászni próbáló emberek néha 5 méteres magasságból esnek le. A törések némelyike bonyolult műtétet és több hónapos lábadozást tenne szükségessé. Ezekben az esetekben, valamint kihűlés esetén nincs más megoldás, mentőt kell hívniuk, annak tudatában, hogy a határőrség letartóztatja és kórházi tartózkodása során őrizet alatt tartja a menekültet. Miután az érintett személyt kiengedték a kórházból, a határőrség saját kritériumai alapján dönt arról, hogy a zárt idegenrendészeti központba vagy nyitott központba küldik-e. Több interjúalanyom is mesélte, hogy előfordult, hogy a határőrök egyes menekülteket a kórházi tartózkodásuk után visszavittek az erdőbe, a belarusz oldalra, és minden kezdődött elölről.

Az elmúlt hónapokban a lengyel–belarusz határon állomásozó katonák száma is folyamatosan nőtt, ami a régióban fokozódó feszültséget tükrözi. 2024 júniusában egy migráns a határon leszúrt egy lengyel katonát, aki később belehalt a sérülésbe. Erre válaszul az új kormány fokozta migrációellenes kampányát, és egy új törvénnyel lehetővé tette, hogy a katonák, ha szükségesnek ítélik, fegyvert használjanak, anélkül, hogy cselekedeteikért felelősségre vonnák őket. Ez a döntés komoly aggályokat vet fel, különösen annak fényében, hogy korábban több riasztó incidens is történt, ahol erőszakot alkalmaztak. 2023 októberében például fényes nappal hátbalőttek egy szíriai menekültet, aki súlyosan megsérült. Humanitárius önkéntesek pedig arról számoltak be, hogy 2023 novemberében a határőrök előzetes figyelmeztetés nélkül feléjük lőttek, miközben ők próbáltak segítséget nyújtani. Az új törvény nemcsak hogy normalizálhatja az ilyen veszélyes gyakorlatokat, hanem büntetlenséget is nyújt, ami tovább veszélyezteti mind a menekülteket, mind a humanitárius segítségnyújtókat. Azáltal, hogy kontroll nélküli hatáskört ad a katonák kezébe, ez a politika aláássa az alapvető emberi jogokat, és fokozhatja az erőszakot egy amúgy sem problémamentes határrégióban.

Donald Tusk igyekszik olyan képet mutatni, mintha nyitottabb volna és jobban odafigyelne az emberi jogokra, ugyanakkor kormánya fenntartja az előző kormány azon narratíváját, amely szerint ezek a migránsok veszélyeztetik a lengyel társadalmat, továbbá dehumanizálja és terroristának vagy bűnözőnek minősíti őket. Az előző kormány is próbálta a humanitárius segítőket az emberkereskedők cinkostársainak minősíteni, ez pedig bűncselekmény, amelyért nyolc év börtön is kiszabható. Úgy tűnik, hogy ez a politika Donald Tusk kormánya alatt is folytatódni fog. 2025. január 28-án öt humanitárius önkéntes áll bíróság elé, akik 2022-ben segítséget nyújtottak egy iraki családnak és egy egyiptomi személynek – rájuk is ez a súlyos büntetés várhat.

Emellett az újonnan (2024. októberben) bejelentett migrációs politika sem ad okot különösebb optimizmusra. A tavaly júliusban bevezetett pufferzóna hatályban marad, súlyosan korlátozva a humanitárius szervezetek – köztük az Orvosok Határok Nélkül – és az újságírók bejutását, ezáltal akadályozva a menekülteknek való segítségnyújtást és az emberi jogok lengyel hatóságok általi megsértésének dokumentálását.

A politika legvitatottabb aspektusa azonban az, hogy a tervek szerint ezen a határon felfüggesztenék a menedékjogot, ami nyilvánvalóan ellentmond az Európa-szerte elismert alapvető emberi jogoknak. Ráadásul ez a politika messzemenő következményekkel fog járni a határ menti régió helyi lakosságára nézve, mégis anélkül dolgozták ki, hogy előzetesen konzultáltak volna az érintett lakossággal vagy a humanitárius szervezetekkel. Ez utóbbiak, miközben fáradhatatlanul igyekeztek segítséget nyújtani, kritikus információkat halmoztak fel a helyzetről, az átjutni próbáló menekültek szükségleteiről és az előttük álló kihívásokról. Ezen ismeretek figyelmen kívül hagyása nemcsak a humanitárius erőfeszítéseket ássa alá, hanem tovább is súlyosbíthatja a már amúgy is tarthatatlan helyzetet.

Ez az oknyomozó riport az Oknyomozó Újságírás Európáért (IJ4EU) támogatásával készült.

Hanna Jarzabek Madridban élő spanyol-lengyel dokumentumfotós, aki politikatudományi háttérrel és az ENSZ-ügynökségek politikai elemzőjeként szerzett tapasztalattal rendelkezik. Érzékeny és tiszteletteljes megközelítéssel olyan témákat tár fel, mint a megkülönböztetés, a nemi identitás, a szexuális sokszínűség és a migráció az EU keleti határai mentén. Munkái megjelentek olyan nagy sajtóorgánumokban, mint az El País és a Newsweek Japan, világszerte kiállításai vannak, és számos díjjal elismerték, többek között jelölték az IJ4EU 2024. évi Hatásdíjára és a 2023. évi Leica Oskar Barnack-díjra.

Fotó „A dzsungel” projektből:

A „lövészárokláb”, a lábakat érintő gombás fertőzés az egyik leggyakoribb egészségi probléma a białowieżai erdőn átjutni próbáló menekültek körében (2022. október). 

Barbara Matejčić, a freelance journalist from Croatia, has had the 'List of Refugee Deaths' - a record of people who tried to reach safety in the EU from 1993 to present day - printed out on her desk for a long time. This 'catalogue of refugee despair and the cruelty of Europe's border regime' has served as a reminder that she needs to do something about it. In 2024, she took part in a major award-winning cross-border journalism project that confirmed over 1 000 unmarked graves of migrants across Europe over the last decade. Her story Unmarked monuments of EU's shame in Croatia and Bosnia chronicles state-linked deaths along the treacherous Balkan route.

By Barbara Matejčić

As I write this, on 13 January, in Zagreb, the odds are high that someone out there on the so-called Balkan route is dying. The temperatures are below freezing; the rivers are icy, swollen, and fast-flowing, and the mountains and forests are covered in snow. People have no other way to reach the European Union and ask for asylum, so they take high-risk routes. And they do not die 'only' because they drowned, fell fatally or froze to death. They also die because the police shoot at the boats in which they cross rivers, as happened to 20-year-old Arat Semiullah from Afghanistan, whose funeral prayer I attended in Bosnia and Herzegovina. They also die because the police refuse to respond to their repeated cries for help, as in the case of three minors from Egypt who froze to death in a Bulgarian forest in late 2024.

The root of my journalistic work on migrant deaths along the Balkan route lies in the 'List of Refugee Deaths’,  compiled by UNITED, a European network of activists and non-governmental organisations. The list documents information from 1993 to the present, about who has died, where, when, how and under what circumstances, while trying to reach Europe or somewhere within Europe. Many of those on the list were refugees fleeing the wars in the former Yugoslav countries. Eleven-year-old Jasminka from Bosnia died in 1994 after her Roma family was set on fire in a refugee centre in Cologne. Lejla Ibrahimović from Bosnia took her own life on 4 December 1994 in Birmingham after the British Interior Ministry refused to grant a visa to her husband Safet. Many people on the list tragically died by suicide.

Many did so after their asylum applications were refused, or before they were due to be deported from the European country they had managed to reach or in protest of the long wait for their asylum requests to be resolved. In the summer of 1995, Todor Bogdanović from Yugoslavia was shot by French police in the mountains near the border with Italy. He was eight years old. Refugees from former Yugoslav countries crossed the borders with documents and received protection in European countries, similar to Ukrainian refugees since the war in Ukraine began. But even then, some could not cross the border legally and tried to reach safety in Western Europe by any means they could, just as non-European refugees have done over the past decade. We don't know about those deaths from the 1990s, just as we don’t know much about the ones happening today.

Twelve years ago, I printed out that list, and it has been sitting on my desk ever since as a reminder that I need to do something about it. For me, no photograph, no text, no documentary about refugees is as heart-wrenching as that bare list of dead people. Those densely written pages are a catalogue of refugee despair and the cruelty of Europe's border regime.

As a reporter, I have covered various aspects of migration, including illegal pushbacks and police violence, particularly by the Croatian police, over the past decade. I started focusing on deaths in 2023. I toured cemeteries with activists in Croatia and Bosnia and Herzegovina, sent hundreds of inquiries to state bodies, spoke to the loved ones of the deceased. It is the activists, not the police, that migrants call when their life is in danger. It is the activists who help relatives find those who have disappeared after losing contact with them. It is activists who try to identify the dead, and put up permanent gravestones. This network of compassionate people does the work that should be done by institutions.

The text Unmarked monuments of EU's shame in Croatia and Bosnia is part of what I published, and it was created as part of an international journalistic investigation into migrant deaths at the external borders of the European Union, which I conducted together with colleagues from Greece, Italy, Spain, and Poland. The series titled 1000 Lives, 0 Names: The Border Graves Investigation won the 2024 Special Award European Press Prize and Investigative Journalism for EU Impact Award (IJ4EU). 

Based in Zagreb, Croatia, Barbara Matejčić is an award-wining freelance journalist, non-fiction writer, editor, researcher and audio producer focused on social affairs and human rights in the Balkan region. She has won several awards, including the Investigative Journalism for Europe award (2024) and the European Press Prize (2024). The Croatian Journalists’ Association named her best print journalist in Croatia for her features about post-war societies in Croatia and Bosnia and Herzegovina. She writes for Croatian and international media and produces multimedia projects. She lectures in Journalism Studies at the University of VERN in Zagreb. You can find out more about Barbara's work at barbaramatejcic.com  

Az UNHCR, azaz az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala kész támogatni azokat a szíreket, akik úgy érzik, hogy biztonságban hazatérhetnek. A többieknek viszont azt tanácsolja, hogy ne térjenek vissza egy olyan országba, amelyet politikai bizonytalanság jellemez, és amely a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válságával küzd, ahol a lakosság 90%-a a szegénységi küszöb alatt él – írja Jean-Nicolas Beuze, az UNHCR munkatársa.

Jean-Nicolas Beuze írása

Mivel Bassár el-Aszad elnök bukását követően gyorsan változik a szíriai politikai helyzet, Európa-szerte előtérbe került a világ legnagyobb menekültcsoportjáról folyó vita.

Egyre több uniós ország szünetelteti a szírek menedékjog iránti kérelmével kapcsolatos döntéseket, és néhányan olyan kezdeményezéseket jelentettek be, hogy például charterjáratokat és pénzügyi ösztönzőket vagy „visszatérési bónuszokat” biztosítanak, csak hogy hazatérésére ösztönözzék a menekülteket. Jelentések szerint más tagállamok még azt is tervezik, hogy menekültstátuszuktól függetlenül kitoloncolják a jelenleg a területükön tartózkodó szíreket.

Ahhoz, hogy az uniós tagállamok megalapozott menekültügyi döntéseket hozhassanak, fel kell mérniük, hogy Szíria biztonságos-e a jelenleg Európában tartózkodó szírek visszatérése szempontjából. Mivel gyorsan változik a helyzet az országban, jelenleg lehetetlen végleges döntést hozni a biztonsággal kapcsolatban. A szíriai biztonsági helyzet továbbra is bizonytalan, mivel az ország a béke és a megbékélés lehetősége és a további erőszak kockázata között ingadozik.

Külföldön élő szír menekültek milliói számára jelent dilemmát az, hogy mit jelent a hazájukban kialakult helyzet saját jövőjük szempontjából. Azt kérdezik maguktól, hogy biztonságban lesznek-e Szíriában. Tiszteletben tartják-e majd a jogaikat? Egyesek számára megvalósíthatóbbnak tűnhet a visszatérés lehetősége, mások számára azonban továbbra is komoly aggályok merülnek fel.

Mit tartogat a jövő az etnikai vagy vallási kisebbségekhez tartozók, az eltérő politikai nézeteket vallók vagy az LMBTQ + közösség tagjai számára? Erre továbbra sincs egyértelmű válasz.

Mindenesetre tiszteletben kell tartanunk azok döntését, akik biztonságosnak érzik a visszatérést, és lehetőség szerint támogatnunk kell őket abban, hogy visszatérjenek és visszailleszkedjenek közösségükbe. Az UNHCR azonban mindenki más esetében óva int a kitoloncolástól, hiszen az országban továbbra is instabilitás és politikai bizonytalanság van.

Az Európai Unióból való visszatoloncolás sértené a szírek menekültként érvényes jogait, és azzal a kockázattal járna, hogy visszatérésükkor esetleg súlyos és helyrehozhatatlan kár éri őket.

A Szíria különböző részein zajló fegyveres erőszak, valamint az azzal kapcsolatos bizonytalanság, hogy az új hatóságok hogyan fogják kezelni a lakosság, különösen a kiszolgáltatott csoportok szükségleteit, sokak számára koraivá teszi azt, hogy elgondolkodjanak a visszatérésen. Fontos tiszteletben tartani az ebben a kérdésben hozott döntésüket. Ezért az uniós tagállamoknak és a Szíriával szomszédos országoknak, amelyek több mint egy évtizede nagylelkűen fogadják a szír menekültek többségét, továbbra is védelemben kell részesíteniük a területükön tartózkodó szíreket.

Az ellenségeskedések november végi eszkalálódása miatt 1,1 millió belső menekült lett az országban, akik közül mintegy 627 000 embernek újonnan kellett elhagynia lakóhelyét; ráadául ezek 75%-a nő és gyermek.

A túl korai visszatérések jelentős kockázatokkal járnak, nem utolsósorban a lakóhelyelhagyás ördögi körét erősítik – Szírián belül és határokon átnyúlóan egyaránt –, és végső soron tovább mélyítik a válságot.

A tömeges lakóhelyelhagyáson túl Szíria a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válságával is küzd. A konfliktus során Szíria infrastruktúrájának nagy része – többek között kórházak, iskolák és lakások – megsemmisült. A legtöbb menekültnek nincs otthona, ahová visszatérhetne. Számos régióban még mindig hiány tapasztalható az élelmiszer-, a tiszta víz- és az orvosi ellátás terén. Az alapvető szolgáltatások, a gazdasági lehetőségek és a biztonság hiánya miatt a visszatérők nehezen tudják megfelelő és méltó módon újrakezdeni az életüket. A szír lakosság kimagasló aránya, 90%-a a szegénységi küszöb alatt él.

Az elmúlt hetekben észrevehetően nőtt azoknak a szíreknek a száma, akik önként hazatértek Libanonból, Törökországból és Jordániából: az előzetes becslések szerint 125 000 emberről, azaz naponta mintegy 7000 főről lehet szó. Az ilyen visszatérések hátterében egyéni döntések húzódnak meg, az UNHCR pedig elkötelezetten támogatja azokat, akik úgy döntenek, hogy most visszatérnek.

Európában és a szomszédos országokban is sok szíriai mérlegeli, hogy biztonságos-e a visszatérés, és hogy vajon mire számíthat az alapvető szolgáltatások és az újrakezdés terén, de közben nagyon régóta szeretne újra együtt lenni szeretteivel. Ezért sokan úgy gondolják, hogy hazamennének egy rövid időre, hogy felmérjék az ottani helyzetet. Fontos, hogy ezt úgy is megtehessék, hogy közben ne kelljen attól tartaniuk, hogy elveszítik menekültstátuszukat Európában. Ezek a rövid, helyzetfelmérő hazalátogatások elengedhetetlenek ahhoz, hogy az emberek megalapozott döntéseket hozzanak. Ezektől jobb eredmények is várhatók, beleértve a biztonságos és tartós visszatérést is.

Fontos a türelem és az óvatosság, hiszen a szírek várják, hogy meglegyenek a biztonságos visszatéréshez és a közösségükbe való sikeres visszailleszkedéshez szükséges feltételek. Sok szír fontolgatja most a hazatérést, az UNHCR pedig kész támogatni őket. Több évnyi hontalanság után ez sokak számára régóta várt lehetőség lehet arra, hogy véget vessenek menekülésük kálváriájának, és a Szíriába való visszatéréssel végre tartós megoldást találjanak. Az Európai Unió és az UNHCR a száműzetésük során mindvégig kiállt mellettük, és akkor is mellettük leszünk, amikor visszatérnek és egy új Szíria építésébe kezdenek.

Jean-Nicolas Beuze az UNHCR képviselője az EU-ban, Belgiumban, Írországban, Luxemburgban, Hollandiában és Portugáliában, korábban pedig Irakban, Jemenben és Kanadában dolgozott országképviselőként. Több mint 27 éve dolgozik az ENSZ-nél az emberi jogok, a békefenntartás és a gyermekvédelem területén terepen, illetve a központban.

Az EU új migrációs és menekültügyi paktumának, amelyet 2024. májusi elfogadásakor történelmi mérföldkőként méltattak, még meg kell mutatnia igazi értékét. A 2025-ben várható kihívások azonban nem könnyítik meg ezt a feladatot: a rendkívül bizonytalan geopolitikai környezetben a paktum eredendő összetettsége és végrehajtásának szoros határideje óvatosságot és alapos mérlegelést követel meg – Camille Le Coz, a Migration Policy Institute Europe (MPI Europe) munkatársának elmezése

2025 kezdete sürgető kérdéseket vet fel az Európai Unió (EU) migrációs politikáinak jövőjével kapcsolatban. Az új Európai Bizottság az új migrációs és menekültügyi paktumra vonatkozó végrehajtási tervével egyértelmű irányvonalat jelölt ki, de a változó körülmények azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy máshová helyeződik a politikai súlypontot, és más területekre irányítják az erőforrásokat. Az Aszad-rezsim összeomlása következményeinek és az ukrajnai háború kiszámíthatatlan kimenetelének kontextusában a közelgő németországi választások csak fokozták a bizonytalanságot. A kiszervezési modellekről szóló megbeszélések folytatódnak, de ezek az erőfeszítések gyakran elszigetelt politikai manőverekként zajlanak, nem pedig egy koherens európai stratégia részeként. Eközben a migrációt a Belarusszal közös lengyel határon továbbra is fegyverként használják, és ez az eszközként való felhasználás egyre inkább az uniós jogtól való eltérésekhez vezet. Az idei év döntő fontosságú kérdése az lesz, hogy sikerül-e az Európai Uniónak olyan megközelítést alkalmazni, amely erősíti a bizalmat és megvalósítja az olyannyira szükséges kollektív fellépést, vagy pedig fokozódik széttagoltsága.

2024 májusában számos európai politikai döntéshozó üdvözölte, hogy az éveken át tartó nehéz tárgyalásokat követően történelmi mérföldkőként elfogadták a paktumot. Közvetlenül az európai választások előtt ez a megállapodás megmutatta, hogy a blokk képes egységesen fellépni, és kezelni a legnagyobb kihívást jelentő kérdéseket is. A paktum céljai között központi szerepet töltött be a felelősségvállalással és a szolidaritással kapcsolatos feszültségek kezelése, az örökké tartó migrációs válság érzetének megváltoztatása, valamint a tagállamok menekültügyi eljárásai közötti eltérések harmonizálása. Bár az új keret nagyrészt a meglévő rendszerre épül, szigorúbb intézkedéseket vezet be, például szisztematikus átvilágításokat, megerősített határon folytatott menekültügyi és visszaküldési eljárásokat, valamint a közös szabályok alóli kivételek lehetőségét válság idején. A paktum emellett támogatja a nagyobb Európa-központúságot, a kötelező szolidaritást, az uniós intézmények és ügynökségek szerepének megerősítését, valamint a fokozott európai finanszírozást és felügyeletet.

Ez az új hitelesség Európa közös migrációkezelési képességét illetően azonban kérészéletűnek bizonyulhat, ha az európaiak 2026 májusáig nem hajtják végre az új szabályokat. Ez a szoros határidő különösen nagy kihívást jelent, mivel a paktum egy összetett rendszer létrehozását, az erőforrások mozgósítását, valamint megfelelő személyzet felvételét és képzését követeli meg, különösen a frontvonalban lévő tagállamok számára. Bár a tagállamok nemzeti cselekvési terveket dolgoztak ki, e munka nagy részét zárt ajtók mögött végezték, és a politikai üzenetek nem jutottak el a célközönséghez. Ez a hiányosság egyre nagyobb kockázatot jelent, mivel a politikai irányítás alapvető fontosságú a törékeny egyensúly fenntartásához uniós szinten.

Ezenkívül az új rendszer végrehajtásához az érdekelt felek koalícióinak létrehozására van szükség. A nemzeti menekültügyi ügynökségek központi szerepet játszanak az összetett jogalkotási szövegek gyakorlati keretekbe való átültetésében, és az uniós ügynökségek – különösen az Európai Unió Menekültügyi Ügynöksége – már most is kulcsszerepet kapnak ebben a folyamatban. Ugyanilyen fontos a nem kormányzati szervezetek bevonása, többek között annak érdekében, hogy kiaknázzák szakértelmüket, és biztosítsák a jogi tanácsadáshoz és az új eljárások felügyeletéhez való hozzáférést. Ezen erőfeszítések támogatásához több együttműködésen alapuló megközelítésre van szükség, beleértve a rendszeres konzultációkat, a szilárd információmegosztási mechanizmusokat és a rendszeresen összeülő operatív munkacsoportokat.

Eközben jelentős figyelmet fordítanak a kiszervezési stratégiákra is, és egyre több európai főváros tekinti ezeket az EU migrációs kihívásainak megoldásának. Az Olaszország-Albánia megállapodás kapcsán számos vitát folytattak a kezdeményezés vegyes migráció hatékonyabb kezelésére vonatkozó lehetőségeiről, és Giorgia Meloni Európa-szerte vezető szereplővé vált ezen a területen. A megállapodás azonban még nem hozott eredményeket, és jellegében továbbra is egy kétoldalú megállapodás marad, kizárva más európai partnerek hozzájárulásait. Eközben más kormányok saját alternatív modelleket dolgoznak ki (például visszaküldési központok létrehozásának ötletét), és módszereket keresnek ezek uniós szintű megközelítésbe való integrálására.

Éppen a visszaküldés témája kerül majd az elkövetkező hónapokban a politikai vita középpontjába, mivel a paktum egy része a visszaküldések felgyorsításától függ, különösen az EU külső határain visszaküldési eljárás alatt álló személyek esetében. Az Európai Bizottság és a tagállamok igyekeznek kezelni ezt a sürgősséget, miközben teret hagynak a kísérleti visszaküldési központoknak, és márciusra várhatók a visszatérési irányelv felülvizsgálatára irányuló javaslatok. Tekintettel a rövid ütemtervre, fennáll a veszélye annak, hogy az európaiak nem veszik figyelembe teljes mértékben a helyi szinten szerzett gyakorlati tanulságokat, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben uniós szinten előrelépés történt az olyan területeken, mint a tájékoztatás, a tanácsadás, a visszailleszkedés támogatása és az egymástól való tanulás. Emellett Európának óvatosnak kell lennie, hogy a kiszervezési modellekkel való kísérletezés ne rontsa a származási országokkal fenntartott kapcsolatait, és ne ártson tekintélyének.

Ez a kényes egyensúlyteremtés rendkívül bizonytalan környezetben valósul meg, és a paktum végrehajtását nemcsak a migrációkezelés, hanem a tágabb értelemben vett uniós projekt próbájává is teszi. A lengyel határon kialakult helyzet különösen rávilágít a kötelező erejű szabályok ellenséges szomszéd nyomása alatti fenntartásával kapcsolatos sajátos kihívásokra. Ami Szíriát és Ukrajnát illeti, az európai fővárosoknak fel kell készülniük az előre nem látható fejleményekre. Az elkövetkező évben döntő fontosságú lesz az erős uniós szintű vezetés előmozdítása az új szabályok végrehajtása és a közös megközelítéshez igazodó és azt megerősítő innovációk további feltárása érdekében. Ez azt jelenti, hogy az erőfeszítéseket a kiemelt országokkal való reziliens partnerségek kiépítésére kell összpontosítani, és el kell kerülni, hogy az erőforrásokat politikai manőverek céljából átcsoportosítsák.

Camille Le Coz a „Migration Policy Institute Europe” társigazgatója, amely egy brüsszeli székhelyű kutatóintézet. Célja a bevándorlás, a bevándorlók integrációja és a menekültügyi rendszerek hatékonyabb kezelése, valamint az újonnan érkezők, a bevándorlói háttérrel rendelkező családok és a befogadó közösségek boldogulásának elősegítése.

A származás és a társadalmi hovatartozás soha nem lehet akadálya a sikernek – írja Evgi Sadegie, a Schotstek ügyvezető igazgatója, egy hamburgi és berlini székhelyű szervezeté, amely az esélyegyenlőséget és a kulturális sokszínűséget támogatja a munka világában. Egyedülálló ösztöndíjprogramjainak célja, hogy támogassák az intelligens, ambiciózus és motivált, migráns hátterű fiatalokat a kutatásban, az üzleti életben és a társadalomban betöltött vezető pozíciók felé vezető úton. A Schotstek erős hálózatok kiépítésének és a megfelelő készségek elsajátításának segítésével lehetővé teszi a tehetséges diákok és fiatal szakemberek számára, hogy teljes mértékben kiaknázzák a bennük rejlő lehetőségeket.

Evgi Sadegie írása

Németország kulturálisan sokszínű ország, de ez még mindig alig tükröződik a gazdasági, tudományos, kulturális és politikai szféra legfelsőbb szintjein. A migráns hátterű személyek gyakran szembesülnek olyan akadályokkal, amelyek súlyosbítják a társadalmi egyenlőtlenségeket, kihasználatlanul hagyják innovációs potenciáljukat, és gyengítik a társadalmi kohéziót. Az előítéletek, az egyenlőtlen oktatási lehetőségek, valamint a példaképek és kapcsolatok hiánya sok tehetséges ember szakmai előmenetelét akadályozza.

A Schotsteket 2013-ban Sigrid Berenberg alapította néhány barátjával. Sigrid Berenberg ügyvéd, aki évek óta elkötelezett a társadalmi igazságosság és sokszínűség előmozdítása mellett. Hasonlóan gondolkodó emberekkel együtt azért alapította a Schotsteket, hogy a migráns hátterű intelligens, ambiciózus és motivált fiatalokat vezetői pozíciókba segítse. Olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtó ösztöndíjasokat támogat, akik befolyással lesznek a jövőre és döntéshozókká válnak. Sigrid Berenberg sok éven át teljesen önkéntes alapon vezette a programot.

A Schotstek egy nonprofit szervezet, amely adományokból és más vállalatokkal együttműködve megvalósított közös kezdeményezésekből finanszírozza magát. Programját számos partner, tanácsadó testület és barát aktívan támogatja, akik mindannyian magas szintű döntéshozók a legkülönbözőbb iparágakból és kultúrákból. Külön említést érdemel, hogy a hét partner közül három és a jelenlegi ügyvezető igazgató maga is a Schotstek program ösztöndíjasa volt. Ez azt mutatja, hogy a vállalaton belüli felelősséget fokozatosan átadják a Schotstek által támogatott tehetséges embereknek, és a szervezet így tartós hatást gyakorol.

A Schotstek egyedülálló támogatását két párhuzamos program keretében nyújtja a hallgatóknak és a fiatal szakembereknek: egy Hamburgban működő program, évente legfeljebb 25 hallgatóval, és egy Hamburgban és Berlinben működő, fiatal szakembereknek szóló program révén, mely évente legfeljebb 20 hallgatót fogad. A kétéves kötelező program befejezése után a résztvevők kapcsolatban maradnak egymással, és továbbra is részt vehetnek különböző rendezvényeken.

A Schotstek elképzelésének középpontjában az erős hálózatok kiépítése áll: sok migráns hátterű fiatal nem jut hozzá a karrierépítés szempontjából oly fontos szakmai és társadalmi kapcsolatokhoz. A Schotstek kapcsolatba hozza őket egykori diákokkal, tanácsadó testületekkel és szakemberekkel az üzleti élet, a tudomány, a politika, a kultúra és a társadalom területéről. Rendszeresen szerveznek rendezvényeket, például tematikus esteket és előadásokat neves személyiségekkel, ahol megvitathatják nézeteiket és bővíthetik látókörüket. Ezek a kapcsolatok karrierlehetőségeket nyitnak meg, és olyan közösséget hoznak létre, amely lehetővé teszi a hosszú távú támogatást és a kölcsönös sikert. A végzettek fő feladata most az, hogy megosszák tudásukat és kapcsolataikat, folyamatosan bővítve ezáltal a Schotstek hatókörét.

A Schotstek olyan szemináriumokat és coaching foglalkozásokat kínál, amelyek kifejezetten a vezetői pozíciókra készítik fel a résztvevőket. A képzésen keresztül fejlesztik az olyan alapvető kompetenciáikat, mint a kommunikációs készségek, az önbizalom és a vezetői képességek. A résztvevők mentorálás révén személyes támogatást is kapnak. Kapcsolatba kerülnek tapasztalt szakemberekkel és vezetőkkel, akik értékes betekintést nyújthatnak a szakmai világba, segíthetik őket karrierjük megtervezésében, illetve a szakmai kihívások kezelésében. A mentorok példaképként szolgálnak, és arra ösztönzik a résztvevőket, hogy törekedjenek karriercéljaik elérésére és az akadályok leküzdésére.

A Schotstek program másik sajátossága a kulturális életben való részvétel elősegítése. A résztvevők múzeumokba, színházakba, operaházakba, galériákba és más kulturális intézményekbe látogatnak. Ez erősíti kulturális képzésüket, személyes fejlődésüket és a saját városaikkal való azonosulásukat. Ezek az élmények szélesítik látókörüket és elősegítik az összetartozás érzését.

A Schotstek törekszik a sokszínűség ösztönzésére a vezetői pozíciókban. A származás és a társadalmi hovatartozás többé nem lehet akadálya a sikernek. Megalakulása óta a Schotstek már több száz fiatalt támogatott, a szervezetben több mint 240 résztvevő és végzett hallgató tevékenykedik. Sokan közülük részt vesznek az Alumni Tanácsadó Testület munkájában, nagykövetként tevékenykednek, támogatják a közösségi médiában végzett munkát, vagy megosztják barátként vagy mentorként szerzett tapasztalataikat. Mindenki, aki Schotsteker ösztöndíjas volt, állandó tagja marad a hálózatnak – ez a tartós siker modellje. A program 2023-as berlini kiterjesztése azt mutatja, hogy ez a koncepció más városokban is sikeresen megvalósítható.

A Schotstek több mint egy támogatási program – ez egy olyan mozgalom, amely lenyűgözően mutatja be, hogyan lehet a sokszínűséget előmozdítani és kiemelni a magas felelősséggel járó pozíciókban. A Schotstek olyan lehetőségeket teremt, amelyek túlmutatnak az egyéni sikereken, és példát mutat arra, hogy Németország a bevándorlás országaként hogyan tudja teljes mértékben kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A kiemelkedő tehetségek előmozdításával és az akadályok felszámolásával a program döntő szerepet játszik egy méltányosabb és időtállóbb társadalom kialakításában, ami elengedhetetlen a globalizált világban.

Evgi Sadegie, M.A. török tanulmányok, a Schotstek gGmbH ügyvezető igazgatója, ő maga is a 2014-es évfolyam öregdiákja. Jelenlegi megbízatása előtt a Hamburg Civic Foundation „Yoldaş” mentorálási projektjét vezette, amely a török anyanyelvű, társadalmi-gazdasági szempontból hátrányos helyzetű családok gyermekeit támogatja. Ezzel az esélyegyenlőségi spektrum egy másik fontos pontján is előmozdította az esélyegyenlőséget. Széles körű projektvezetői tapasztalatával, különösen a mentorálás és a kultúrák közötti együttműködés területén, aktívan részt vesz a sokszínűség és a társadalmi integráció előmozdításában.

Almir Hoxhaj Görögországban élő albán bevándorló már görögül is ugyanolyan jól beszél, mint az anyanyelvén. Több mint 30 év után már otthon érzi magát, de nem volt könnyű beilleszkednie a görög társadalomba, ahol előfordul, hogy az „albán” szót sértésként használják. Íme, Almir Hoxhaj személyes története.

Vlorë körzetben születtem egy kis faluban, és ott éltem 12 éves koromig. Családom Tiranába költözött, én pedig 1997-ben meghoztam azt a nehéz döntést, hogy a jobb élet reményében Görögországba megyek. Akkoriban, a határok megnyitását követően gyakran előfordult, hogy az albánok Görögországban keresték a biztonságot, hiszen csak a határon kellett átkelniük. Tizennyolcszor léptem át a határt gyalogosan. A tengertől mindig is féltem. Emlékszem, a legutolsó utam ide, Veroiába, öt napig tartott, és folyamatosan esett az eső, én mégis elképzelhetetlenül szomjas voltam. Amikor végül egy teli pohár vizet tarthattam a kezemben, az nem volt elég. Így kezdődött a görögországi életem. Kezemben egy teli pohár vízzel.

Első alkalommal akkor találkoztam az országgal, amikor 15 éves koromban barátokkal együtt az első alkalommal léptük át a határt titokban. Eszünkbe sem jutott, hogy valami illegális dolgot teszünk. Ha Görögországba menekülhettem volna, biztosan megtettem volna. Görögország, a görög nyelv, a mitológia és a történelem különösen vonzó volt számomra. Nyáron keményen dolgoztam, próbáltam támogatni a családomat. Amikor végleg Görögországba költöztem, számos kihívással kellett szembesülnöm: jogi bizonytalanság, rasszizmus, beilleszkedési problémák. Különösen jól emlékszem egy esetre, ami még az elején történt. Akkoriban illegálisan tartózkodtam itt, nem volt biztosításom, nem beszéltem a nyelvet – és eltörött az egyik fogam. Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy én magam húzom ki, a tükör előtt, a munkahelyemen használt fogóval. Tele volt vérrel a szám.

A görög társadalomhoz való alkalmazkodás nem ment könnyen. Első generációs bevándorlóként idegennek éreztem magam – mintha folyamatosan tele lett volna vérrel a szám. Illegálisan éltem itt, és még sétálni vagy egy kávét inni se mertem elmenni. Mindenhol rasszizmussal találkoztam, számos formában. Egy apa azzal fenyegette a kisgyermekét, hogy megeszi az albán, ha nem marad csöndben. Nem mehettem be kávézókba, klubokba és hasonló helyekre, néhány helyen először még ki is volt írva: „Albánoknak tilos a belépés”. Koszosnak neveztek minket, mert más vallásúak vagyunk. Most már jobbak a kapcsolatok a görögök és az albánok között, de a sztereotípiák továbbra is fennállnak. Sőt, Görögországban az „albán” szót sértésként használják. Még mindig van rasszizmus, de már enyhébb. Változnak az idők. De a rasszizmus továbbra is fennáll, amit tovább súlyosbítanak a pénzügyi nehézségek és az oktatás hiánya.

Az előítéletek és a diszkrimináció mélyen gyökereznek, és gyakran szélsőséges politikai és társadalmi mintákhoz vezetnek, amelyek egyre jobban elterjednek, sőt még az Európai Parlamentig is elérnek. Ez nagyon szomorú. Bár a helyzet javult, továbbra is ez a valóság. A fiatalabb generációk számára azonban van még remény. Gyermekeinknek nagyobb esélyük lesz arra, hogy teljes mértékben elfogadják őket. 12 éves lányom esetében is ez a helyzet.

Ma, építési vállalkozóként, vegyes érzésekkel tekintek vissza a múltra. A beilleszkedés nehézségei és az elfogadás hiánya, amit tapasztaltam, napi valóság volt. E kihívások révén azonban jobban megértettem az életet és az integráció fontosságát.

Albánia mindig is a részem marad. Tisztán emlékszem a kommunista rezsim éveire. A paranoia, a félelem, a bizonytalanság és az extrém szegénység időszaka volt. A rezsim bukása enyhítette a helyzetet, de olyan új problémákat is okozott, mint a munkanélküliség és a bűnözés. Ezek a tapasztalatok formáltak engem; megtanították, hogy értékeljem a stabilitást és a szabadságot, amit Görögországban találtam.

Úgy érzem, hogy személyesen kötődöm Görögországhoz. Bár a szívem az albániai kis falumban maradt, az életem itt van. Görögül már ugyanolyan jól beszélek, mint az anyanyelvemen. A tapasztalataim, a küzdelmeim és az elért eredményeim miatt úgy érzem, hogy része vagyok ennek az országnak. Remélem, hogy idővel a görögök teljes mértékben elfogadnak majd bennünket, és elismerik a társadalomhoz való hozzájárulásunkat.

A migráció próbatétel, tele kihívásokkal, de lehetőségekkel is, és nekem, az albán migránsnak Görögországban, ki kellett állnom ezt a próbát. Történetem tele van kihívásokkal, alkalmazkodással és reménnyel.

A következő években, úgy gondolom, továbbra is Görögországban fogok élni, hiszen itt az otthonom, és Albániában is, amely teljes jogú tagállama lesz az Európai Uniónak. Az EU-nak, amely mindannyiunk hazája.

Almir Hoxhaj 47 éves. Görögországban él, a Peloponnészoszi-félszigeten található kisvárosban, Tripoliban. Egy 12 éves lánya van. Kedvenc városa Berlin. Folyékonyan beszél és ír görögül, és lefordította Rudi Erebara albán szerző „A hajnalcsillagok eposza” című művét görögre (Το έπος των άστρων της Αυγής). A könyv, amely az albán nép 20. századi tragédiáját ábrázolja, 2017-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját. Bár a történet az előző században játszódik, a totalitarizmus, a fasizmus és az irracionalitás sajnos lényegében még mindig jelen van, mai, „modernebb” formában.