Társadalmainkat lassan felemészti a mindenütt jelen lévő bizonytalanság láthatatlan betegsége: az emberek úgy érzik, hogy tehetetlenek, és általuk nem befolyásolható erőknek vannak kiszolgáltatva – mondja Albena Azmanova egyetemi professzor, díjnyertes szerző, aki erőteljes vitaindító beszédet tartott az EGSZB Civil Társadalmi Hetén. Az EGSZB infónak adott interjújában feltárja e járvány fő okait, többek között azt a tendenciát, hogy az egyenlőség elsőbbséget élvez a gazdasági stabilitással szemben.
A Civil Társadalmi Hét során tartott vitaindító beszédében Ön egy bizonytalansági járványról beszélt, amely a csökkenő politikai szabadságjogok kiváltó oka. Egy olyan láthatatlan betegségként írja le, amely mindnyájunkat az őrületbe kerget. Mit ért „a bizonytalanság járványa” alatt? Hogyan alakult ki?
Az emberek körében egyre növekszik az elkeseredés, és a jóléti társadalmakban egyre gyakoribbak a kétségbeesés miatti halálesetek, különösen a munkahelyi öngyilkosságok. Ez csak a jéghegy csúcsa – a megélhetési bizonytalanság hatalmas, de láthatatlan jéghegyének legfájdalmasabb, ezért a legláthatóbb csúcsa. Nem csak arról van szó, hogy az emberek felháborodása növekszik és a politikai intézményekbe vetett bizalmuk csökken, bár erről gyakran hallunk. A bizalmatlanság egészséges is lehet: fokozza az elszámoltathatóság iránti igényt. A harag produktív is lehet: lángra lobbanthatja az igazságért való küzdelem szikráját, és érdemi átalakuláshoz vezethet.
De társadalmaink jelenlegi betegsége – amit munkámban „mindenhol jelen lévő bizonytalanságnak” nevezek – különbözik ettől. Ez a bizonytalanság különleges formája, egyfajta akut hatalomvesztés, mivel az emberek úgy érzik, hogy olyan erők kezében vannak, amelyeket nem tudnak irányítani.
Egyéni szinten úgy tapasztaljuk meg ezt a bizonytalanságot, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni életünk alapvető feladataival. Ennek a cselekvésképtelenségnek az érzése azt a félelmet eredményezi, hogy elbukunk, hogy elveszítjük, amink van – a munkánkat, a megtakarításainkat, a teljesítőképességünket, a józan eszünket. A probléma tehát nem annyira a szegénységgel vagy egyenlőtlenséggel van, hanem a megtapasztalt vagy várható veszteséggel, az elbukástól való félelemmel. Az egyének így tapasztalják meg a bizonytalanságot.
A társadalmak pedig azáltal, hogy képtelenek önmaguk irányítására és a nehézségek kezelésére. Gondoljunk csak a Covid-járványra. Hogyan történhetett meg, hogy gazdag, a tudományokban zseniális, intézményeiket tekintve fejlett társadalmainkban súlyos egészségügyi válsággá, majd gazdasági és társadalmi válsággá vált egy olyan közegészségügyi probléma, amelyet egy nem teljesen ismeretlen és nem is túl halálos vírus okozott? A válasz az, hogy azért, mert kormányaink megvágták az állami beruházásokat, többek között az egészségügy terén.
A bizonytalanságnak van egy másik jellemzője is. Olyan specifikus politikák, a szabad piacok és a nyitott gazdaságok neoliberális kombinációja váltja ki, ahol a döntések a nyereségességen alapulnak. Annak érdekében, hogy a nyereségért folytatott világszintű versenyben biztosítsák a nemzeti vagy uniós versenyképességet a globális piacon, a balközép és jobbközép elit sietett csökkenteni mind a munkahelyek biztonságát (a vállalkozások számára a versenyképességet biztosító rugalmasság lehetővé tétele érdekében), mind a közszolgáltatásokra fordított kiadásokat. Ez azt jelentette, hogy mindenki több felelősséget kapott, de kevesebb erőforrást azok ellátására. Többet kell tennünk, de kevesebből.
Egy példa: az Európai Bizottság arra kéri az államokat, hogy tegyenek többet a társadalmi igazságosságért, de arra is, hogy csökkentsék kiadásaikat. Ez az egyre növekvő felelősségek és az egyre zsugorodó erőforrások közötti ellentmondás bizonytalanságérzetet és kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk-e megbirkózni mindezzel. Ez nem az a fajta egészséges bizonytalanság, amely arra késztet bennünket, hogy kimerészkedjünk a világba, mérlegeljük lehetőségeinket, kockázatot vállaljunk vagy próbára tegyük magunkat. Inkább egy toxikus félelem, a megélhetés elvesztésétől való félelem és a sötétebb jövőre való készülés.
Az Ön véleménye szerint mi az oka a tekintélyelvű vezetők és a jobboldali pártok felemelkedésének? Hogyan értékeli a demokratikus szabadságokat és az alapvető uniós értékek tiszteletben tartását ma Európában?
A jobboldali tekintélyelvű vezetők és pártok támogatásának növekedése a politikailag előidézett bizonytalanságnak tudható be. Az emberek bizonytalannak érzik magukat, így biztonság és stabilitás után sóvárognak; tehetetlennek érzik magukat, ezért erős vezetőkbe vetik minden reményüket, akik vasököllel biztosítanak azonnal stabilitást. Például növelik a katonai kiadásokat és erősítik a rendőri hatalmat, amint azt az EU jelenleg készül tenni.
Mindehhez korábban a centrista pártok teremtették meg az alapokat, mivel neoliberális okokból növelték társadalmainkban a bizonytalanságot. Véleményem szerint a balközép különösen felelős ezért a jelenlegi sajnálatos helyzetért. Bár a társadalmi demokrácia önmaga által kinyilvánított hivatása az igazságszolgáltatásért folytatott küzdelem, csak az igazságtalanság egyik formája elleni küzdelemre összpontosított: az egyenlőtlenségre. Mindeközben pedig amire az emberek vágynak, az a gazdasági stabilitás: hogy képesek legyenek életük irányítására és a jövőjük tervezésére.
Gondoljunk csak bele: elérhetjük, hogy teljes mértékben egyenlő, de mélyen bizonytalan társadalmakkal rendelkezzünk – de ezt aligha neveznénk virágzó társadalomnak. Ezenkívül az emberek nem szükségszerűen vágynak arra, hogy megszűnjön az egyenlőtlenség, ha ez azt jelenti, hogy vesztesekként kezeljék őket, akiket némi újraelosztással kompenzálnak (és aláznak meg): senki nem akar elsőként vesztes lenni.
Felszólalásában Ön az áldozati szerep olimpiájáról is beszélt. Mit jelent ez, és miért kellene eltávolodnunk tőle?
Az elmúlt mintegy öt évtizedben a diszkrimináció elleni küzdelem az identitáspolitika formáját öltötte. A korábban hátrányos megkülönböztetést elszenvedő csoportokat „védett kisebbségekként” kezelték, és megerősítő intézkedések, például célzott előléptetések és kvótarendszerek révén javították helyzetüket. Ha erre a mindenütt jelen lévő bizonytalanság kontextusában kerül sor, ahol jó munkahelyekből és egyéb erőforrásokból kevés van, akkor ezek a védett csoportok versenyezni kezdenek e korlátozott erőforrásokért. Ilyen körülmények között az áldozati szerep egyfajta ütőkártyává válik: minél nagyobb áldozatnak érzik magukat, annál nagyobb védelmet igényelnek.
Ez egyrészt ellenségeskedést idéz elő a konkurens csoportok között, ami aláássa a szolidaritást. Másrészt egyikük sem nyer igazán, mert továbbra is áldozatok maradnak. Ugyanis éppen az áldozati szerep és a diszkrimináció elszenvedése az, ami alapot nyújt számukra a védelem igényléséhez. Ennek az erőforrásokhoz való hozzáférésért és a különleges védelemért folyó csúnya versenynek egyedüli győztese az elit, amely nagylelkűen pártfogásába veszi őket. A végeredmény pedig az, hogy ezek a tehetetlen csoportok ellenségként küzdenek egymással, miközben patrónusaik, a politikai elit még több hatalomra tesz szert ezekből a küzdelmekből.
Mindezt figyelembe véve miért olyan fontos a civil társadalom a demokrácia és a polgári szabadságjogok megőrzése szempontjából, amelyeket sokan magától értetődőnek tartunk? Miért nem a demokratikus választások, hanem a civil társadalom a hatalommal való visszaélés ellenszere?
A szavazófülkében egyedül vagyunk. Pontosan érezzük tehetetlenségünket és a bizonytalanság okozta frusztrációt, és szavazatunkkal adunk hangot ennek a szorongásnak. Ezért van, hogy egyre nagyobb teret nyernek a reakciós pártok a szabad és tisztességes választásokon. A civil társadalom más logika alapján működik, és egy különleges hatalmi forrással rendelkezik: azzal, hogy együtt erősek vagyunk. Ha másokkal együtt vagyunk, egy közös ügy kötelékeiben egyesítve, akkor nem vagyunk egyedül, kevésbé érezzük a tehetetlenséget és a bizonytalanságot, mivel támaszkodhatunk társaink támogatására. Ha csökken a bizonytalanság, apadni kezd a félelem, és elkezdhetünk előre gondolkodni, nagyban gondolkodni.
Albena Azmanova a londoni Szent György Egyetem politika- és társadalomtudománnyal foglalkozó professzora és az Emancipations folyóirat társszerkesztője. Legutóbbi könyve, a „Capitalism on Edge” (2020) számos díjat nyert, többek között a Michael Harrington-díjat, amelyet az Amerikai Politikatudományi Szövetség adományoz „olyan kimagasló munkáknak, amelyek megmutatják, hogy a bölcsészettudomány hogyan segítheti a jobb világért folytatott küzdelmet”.
Elrejtés
