EGSZB Info: Ön díjnyertes újságíróként és filmrendezőként gyakran foglalkozik olyan nehéz kérdésekkel, mint a háborúk és az emberek. Filmjének témája ezúttal a víz. Hogyhogy?
Ewa Ewart: Az „Utolsó cseppig” című film egy másfajta háborút mutat be – a legostobábbat az összes közül. Ez annak a háborúnak a története, melyet az ember a haladás nevében a víz – az élet forrása – ellen hirdetett meg. Tágabb értelemben ez a természet ellen vívott harc. Az ember réges-régen úgy döntött, hogy a Földön az életnek úgy kell táncolnia, ahogy ő fütyül: a természeti környezetet saját érdekeinek vetette alá. Ez a meggyőződés vezetett bolygónk jelenlegi, siralmas állapotához.
Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie a film elkészítése során?
A dokumentumfilmkészítés csínját-bínját a BBC-nél sajátítottam el Londonban. A ’90-es években aranykorukat élték a dokumentumfilmek. Volt pénz bőven, jártuk a világot és csináltuk a filmeket az érdekesebbnél érdekesebb, aktuális témákról. Ma már szabadúszó vagyok, és élvezem az ennek köszönhető szabadságot Sajnos azonban elég kemény és időigényes munka előteremti az anyagi forrásokat a projektekhez. Sőt, azt is mondhatnám, hogy számomra ez a fő kihívás: előteremteni a pénzt a filmhez. Ehhez képest minden más gyerekjáték! Amint összeáll a költségvetés, minden másra úgy tekintek, mint ígéretes és izgalmas élményre. Egy dokumentumfilm készítése elég kiszámíthatatlan tud lenni, ezért mindig van B-tervem is. És ami a legfontosabb, mindig azt mantrázom magamban, hogy nagyszerű filmet fogok csinálni. Az „Utolsó cseppig” filmem készítése során az időjárás volt a legnagyobb kihívás. A film szinte teljes egészében a szabadban készült, ennek során hat országot kerestünk fel és igen katonás volt az időbeosztás. Ezért ha az idő rosszra fordult volna, akkor az igen költséges lett volna, illetve felborította volna a filmezés menetét. De szerencsénk volt!
Ön szerint a filmipar mit tehet annak érdekében, hogy a vízzel kapcsolatos problematikát tudatosítsa az emberekben és hogy tettekre sarkalljon?
A dokumentumfilmek nagyon fontos oktató és figyelemfelhívó szerepet töltenek be. Az újságírói karrierem a televíziós híradásban kezdődött, de aztán rájöttem, hogy a terjedelmesebb beszámolók az igazi szenvedélyem. Sok minden miatt szeretem a dokumentumfilmeket, de az egyik ok rendkívül fontos: a dokumentumfilmek elégendő teret adnak ahhoz, hogy elmondjuk, mi történt és hogy az miért történt. Mivel bőven van hely és idő, a bonyolult eseményeket és fontos kérdéseket be tudjuk mutatni azok teljes összefüggéseiben, így azok könnyebben emészthetők a nagyközönség számára. Amikor nekiálltam az „Utolsó cseppig” filmemnek, rájöttem, hogy már jó néhány filmes foglalkozott vízzel kapcsolatos témákkal. Ez egyfelől megnyugtató volt, másfelől pedig feladat elé is állított: hogyan tudnék olyasmivel előállni, ami friss és amivel eddig még más nem foglalkozott? Ha egy fontos témáról szóló filmet jól meg is csinálunk, akkor az nemcsak tájékoztatni fog, hanem akár tettekre is ösztönözheti az embereket. Már sokan megnézték a filmet, és az emberek odajönnek hozzánk és megkérdik, mit tehetnének. Ez nagyon jól esik.
Minek hatására választotta a víz témáját?
2017-ben egy olyan filmen dolgoztam, ami arról szólt, hogy az olajipar hogyan teszi tönkre az esőerdőket. Épp az Amazonas esőerdő ecuadori részén filmeztünk, amikor egy helyi közösségi vezető odavitt a folyóhoz. Amikor egy fehér gumikesztyűvel végigsimította a víztükröt, az megfeketedett. A kesztyűt teljes egészében egy vastag olajréteg borította be. Nagyon ledöbbentem. Ez az eset vetette el bennem annak a gondolatnak a magját, hogy a vízről kellene dokumentumfilmet készítenem.
A nyilvános viták miért nem foglalkoznak a víz kérdésével?
Ennek az egyik oka igen egyszerű. A víz még mindig bőven rendelkezésre áll és készpénznek vesszük azt. Az igaz, hogy a bolygónk nagy részét víz borítja, de a folyók mindebből csak egy százalékot tesznek ki, pedig azok a tiszta, friss víz fő forrásai. Csak a helyi híradásokban lehet arról olvasni, ha esetleg valahol emberek milliói szenvednek vízhiánytól. Hajlamosak vagyunk valahogy mindig azt hinni, hogy a vízzel kapcsolatos problémák csak távoli országokat érintenek, és hogy azokhoz semmi közünk. Remélhetőleg a filmünk majd ráébreszt mindenkit arra, hogy ez az elképzelés teljesen téves. A másik ok pedig az, hogy igen erősek azok a lobbik, amelyek a vízszennyezés és a vízkészletek felelőtlen kiaknázása mögött állnak, és emiatt erőteljesen befolyásolják a politikai döntéseket.
Szerencsére azért vannak pozitív jelei is annak, hogy kezdenek az emberek ráébredni arra, hogy változtatni kell a vízkészletek kezelésének módján. Egy emberöltő óta most márciusban volt az első ENSZ konferencia a víz témájában. Itt mindenki egyetértett abban, hogy teljes vakvágányon vagyunk azt illetően, ahogy a vízzel kapcsolatos problémákat és célkitűzéseket kezeljük, és ezzel a puszta létezésünket sodorjuk veszélybe. Minden évben ünnepeljük a víz világnapját: ez emlékeztet minket arra, hogy össze kell kapni magunkat és meg kell oldani a vízügyi válságot, hiszen a víz minden embert egyaránt érint, ezért mindenkinek tennie kell. Remélhetőleg egyre több ilyen kezdeményezés lesz.
A vízügyi válsággal kapcsolatosan Ön szerint mi a legfontosabb, amiről az embereknek tudniuk kell?
A vízügyi válság kézzel fogható: tényleg létezik és egyre súlyosbodik. Végre fel kéne fognunk, hogy kifutunk az időből. Ha nem változtatjuk meg gyökeresen azt, ahogy a vízzel gazdálkodunk, annak csúfos kijózanodás lesz a vége. Ez filmünk egyik üzenete. Remélem, hogy megfogadják ezt az üzenetet mindazok, akik még képesek megszelídíteni ezt a válságot, mielőtt túl késő lenne. A filmben valaki ezt kérdezte: „A bolygó ki fogja majd várni, hogy felébredjünk végre?”
Mi az Ön üzenete az Európai Uniónak és a tagállamoknak? És mit üzen a polgároknak, különösen a fiatalabb generációnak?
Hát ez elég tág kérdés! Először is azt szeretném, ha minél többen látnák az „Utolsó cseppig” című filmet az EU-ban és a tagállamokban. És nem azért, hogy az én hiúságomat legyezzék! Minden alkalommal, amikor bemutatjuk a filmet a nyilvánosságnak, látom, hogy milyen hatást vált ki az emberekben. Szeretném hinni, hogy a film arra ösztönzi majd a döntéshozókat, hogy segítsék a tiszta és egészséges folyókért küzdő aktivistákat. Gyalázatos, hogy megengedjük, hogy Európában legyen a leginkább széttöredezett a folyami rendszer. Szégyen, hogy Olaszországban folyik a kontinens legszennyezettebb folyója, abban az országban, amely olyan sokat hozzáadott az európai civilizációhoz. A Sarno folyó, amelyre egykor istenségként tekintettek, a világ egyben harmadik legszennyezettebb folyója is. A haladás és a fejlődés nevében bűzölgő hullát csináltunk ebből a folyóból.
Van bármi remény?
Igen van és a filmben is beszélünk a reményről. Az emberek egyre inkább tisztában vannak azzal, hogy nincs sok időnk arra, hogy megváltoztassuk a vízgazdálkodás módját. Ilyen emberek azok az aktivisták, akik minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy ellensúlyozzák az ember által a vízben okozott károkat. Minden bizodalmam ezekben az aktivistákban van, ők ugyanis első kézből tudják, hogy mennyire súlyosak ezek a problémák. Ezek azok az emberek, akik a folyókkal kapcsolatban élnek, akik megélhetésüket a folyókból merítik, és akik elsőként szenvedik el a politikai döntések következményeit. A döntéshozók tanulhatnának tőlük. Szeretnénk, ha ez a dokumentumfilm oktató szerepet töltene be a vízzel kapcsolatos témákban. A film társszerzője és narrátora, Piotr Nieznański egy „CodeForBlue” elnevezésű programmal állt elő, amely a tanárokat és a fiatalságot veszi célba. Akik ma még fiatalok, azok hamarosan majd arról fognak dönteni, hogyan gazdálkodjunk a vízkészletekkel. A jelenlegi oktatási rendszer nem mutatja be nekik minden oldalról a vízügyi válságot. Szeretnénk pótolni ezt a hiányosságot. A program lengyelországi beindításán dolgozunk.
Mit kell tennünk most a bolygó megmentéséért?
Ki kéne végre lépnünk a kényelmes kis világunkból és mindannyiunknak össze kell fognunk, hogy megvédjük és bölcsen kezeljük közös, legértékesebb erőforrásunkat: az életet adó, friss, tiszta vizet. A kanadai Quebecben található Minganie regionális önkormányzat politikusa, aki kivette részét a helyi folyóvédelmi erőfeszítésekből, így nyilatkozott a filmünkben: „Az emberek meg akarnak gazdagodni, és azt hiszik, majd attól boldogok lesznek. A nyugati társadalmak gazdasága ezen a gondolkodásmódon alapul. Ha nem történik a fejlődést illetően szemléletváltás, akkor a régiónkban és máshol a világon már mozgásba lendült változások a pusztulásunkhoz vezetnek.”
Ewa Ewart újságíró és díjnyertes filmrendező, aki úttörő és nagyhatású dokumentumfilmekre specializálódott. Lengyelországban született és nevelkedett, de pályafutásának nagy részét a londoni BBC TV-nél töltötte. Számos országban járt és dolgozott, oknyomozó, valamint politikai és társadalmi tényfeltáró dokumentumfilmeket készített és rendezett. Filmjein keresztül új információkkal szolgált olyan témákról, mint az oroszországi korrupció Borisz Jelcin hivatali ideje alatt, az észak-koreai titkos börtöntáborok, a kolumbiai polgárháború, valamint a terrorizmussal gyanúsított személyek titkos és illegális rendkívüli kiadatási programja. Dokumentumfilmjei a legemlékezetesebb történeteket mesélik el, ilyen volt például a beszláni tragédia, amelyről a terrortámadás első évfordulójára készült dokumentumfilm. A tragédiában több mint 170 gyermek vesztette életét. A második filmben arról számol be, hogy öt évvel a rettenetes esemény után a túlélő gyerekek még mindig a lelki sérülésektől szenvednek.
