Március 10-én az „EU–Szerbia” konzultatív vegyes bizottság brüsszeli ülése furcsa, nyomasztó hangulatban zajlott, az ülés zárását követően mindenki kapkodva igyekezett útra kelni. Én úgy repültem haza, hogy tudtam, nagy változások elé nézünk Európában, és sejtettem, hogy sokáig ez lesz az utolsó repülős utam. Otthon ezekben a napokban inkább a bizonytalanság és a hitetlenség volt jellemző az emberekre. Akkor vált sokak számára nyilvánvalóvá a helyzet súlyossága, amikor a március 15-i nemzeti ünnepünk eseményeinek elmaradását jelentette be a kormány.
Magyarország, több más európai országhoz hasonlóan, lezárta a határait és különböző korlátozó intézkedéseket vezetett be. Az oktatás átkerült az online térbe, aki tudott, home office-ba ment, a forgalmas utcák, helyek elcsendesültek. Bár hamar kihirdetésre került a veszélyhelyzet, mégsem tért az ország a teljes le- és bezártság állapotába. Mi nem tapasztaltuk meg a közterek teljes kiürülését vagy a szigorú lakhelyelhagyási tilalmat. Nálunk például a kedvenc sarki fagyizónk mindvégig nyitva maradt, a gyerekeim legnagyobb örömére.
Mert mekkora szüksége volt „a kicsi hősöknek”, a gyerekeknek, ezekre az örömforrásokra a karantén idején! A saját szintjükön, képességeiknek megfelelően járultak hozzá a védekezés sikerességéhez. Próbáltak csendben játszani a négy fal között, lemondtak a születésnapi zsúrjukról, ott ültek a képernyő előtt órák hosszat (holott eddig mennyit hallgatták, hogy ne nézzék már annyit a képernyőt). A gyerekek mellett az idősek voltak leginkább bezártságra ítélve. Több helyen jól szervezetten az önkormányzat és civil szervezetek kínáltak segítséget az otthon lévőknek. Sok esetben ugyanakkor ez a feladat is a családtagokra hárult.
Számomra az elmúlt hetek tanulsága az, hogy egy ilyen krízishelyzetben megnő a család, a rokonság súlya és szerepe. Jól látszódott, hogy a társadalom immunrendszerét a családok erősíteni tudják, de az is világossá vált, hogy mennyire sérülékenyek a családok, és mennyi segítségre van szükségük. Ebben a támogatásban van nagy szerepe a civil szervezeteknek. Érdekes volt azt is megtapasztalni az egyesületünk részéről, hogy a segítségnyújtás fizikai formái mellett (amely például adományokat, logisztikai segítséget, tanulók korrepetálását jelentette), mekkora igény mutatkozott a lelki, mentális egészség megőrzését szolgáló asszisztenciára.