Tellervo Kylä-Harakka-Ruonala: A téli háborútól a költészetig

A Szovjetunió és Finnország közötti téli háború végének 80. évfordulóját ünnepeltük. A nemzeti megemlékezést a koronavírus miatt törölték, de 11 órakor az ország összes evangélikus, ortodox és katolikus templomában megkondultak a harangok. Kiléptem a házból, hogy halljam a harangszót, és feltűnt, milyen elhagyatottak Helsinki utcái.

 

A téli háború 105 napig tartott – és ugyanilyen hosszú volt önkéntes karanténom, amely az évforduló napján kezdődött. Bár jól megvagyok magamban, a karantén időnként kemény volt. Ilyenkor magamnak szegeztem a kérdést: ha a szüleim el tudták viselni a háború borzalmait, apám, aki mínusz 30 fokban harcolt a fronton és anyám, egyedül otthon egy újszülöttel – akkor én most miért panaszkodnék?

 

Valójában szerencsés vagyok, hiszen bármikor kimehetek az utcára. És éltem is ezzel a lehetőséggel: több száz kilométert gyalogoltam, jórészt a tengerparton.

 

A szervezet, amelynek dolgozom, nagyon szorosan nyomon követte a cégek helyzetét, és javaslatokat fogalmazott meg a kormány számára arról, miként lehet megmenteni a vállalkozásokat és a munkahelyeket. A rövid távú kilátások nagyon borúsak voltak, és a jövő még mindig homályos. Amikor azonban a vállalatvezetők elkezdték tervezni a felelős kilábaláshoz szükséges intézkedéseket, új reménysugár csillant fel.

 

Kollégáim segítségével kidolgoztam az EGSZB Munkaadók csoportjának javaslatait a koronavírus okozta válság kezelésére, azaz arra vonatkozóan, hogy miként segíthetünk az európai vállalkozásoknak a túlélésben és a munkahelyek megőrzésében, és miként lendíthetjük fel az uniós gazdaságot. A digitális eszközöknek köszönhetően a rendkívüli körülmények dacára szinte a régi kerékvágásban folytathattam EGSZB-s munkámat. Jó volt látni, hogy az irodám lett az egyik olyan hely, ahol kollégáim szerte az EU-ból találkoznak.

 

A karantén valami újjal, valami személyessel gazdagította életemet. Az a megtiszteltetés ért, hogy távoli múzsává váltam, és szebbnél-szebb versek érkeztek hozzám. Szeretnék közülük megosztani egyet Önökkel. Ez a vers ugyanis arról az ösztönző, támogató erőről szól, amelyet reményeim szerint egymásnak adhatunk.

 

Nem hétköznapot adok, hanem vasárnapot.

Nem a megerőltető munkát nap mint nap.

Én vasárnapot adok: mindennapok fölé emelkedő, végtelen égboltot.

(a finn eredeti szabad angol fordításának magyar változata)