Eleinte az volt a legfőbb gondom, hogy egyesítsem a családot: a legnagyobb fiam az Egyesült Államokban tanult. Nagyon lelkesítő volt, hogy újra együtt a család; a kényszerszünet lehetővé tette, hogy felelevenítsük a régi családi estéket, filmeket néztünk, játszottunk. De mindent átszőtt a félelem: akkoriban Madrid volt Európa egyik legsúlyosabban érintett városa, az egészségügyi rendszer az összeomlás szélén állt, az egészségügyi eszközök hiánya miatt orvos barátaimnak mosniuk kellett a maszkjaikat, mert nem volt másik, és hamar megfertőződtek ők maguk és családtagjaik is. Ennek ellenére a közösség érzése volt meghatározó: minden este nyolc órakor tapstól visszhangzottak a madridi erkélyek.

A kijárási korlátozásokra számos erőteljes válasz érkezett, én is hamarosan felkérést kaptam – ki mástól, mint dinamikus alelnökünktől, Isabel Caño Aguilartól –, hogy az EGSZB részéről támogassam a koronavírus elleni európai szövetséget, az európai klaszteregyüttműködési platform által nagyvonalúan, rugalmasan és jövőorientált módon irányított kezdeményezést.

Ennek a nyitott, horizontális struktúrának a keretében érkeztek meg az ipari szféra első reakciói, a független innovatív alkotók („makerek”) fellépésével és olyan értékes közösségi javaslatokkal együtt, mint a „Frena la curva” („lapítsuk le a görbét”) platform. A kezdeményezés stratégiaibb funkcióval is rendelkezik: célja az európai ökoszisztémák feltérképezése és megoldások közös kidolgozása, három olyan tényezőből kiindulva, amelyeknek valamennyi jövőbeli intézkedés alapjául kell szolgálniuk: környezetvédelem, digitalizáció és ellenálló képesség.

Most az egész társadalomnak meg kell értenie, hogy ez a válság nagyon komoly figyelmeztetés arra, hogy változtatnunk kell életmódunkon, bármennyire is szeretnének néhányan visszatérni eddigi szokásaikhoz.

Felejtsük el, hogy minden maradhat a régiben, a józan ész azt sugallja, hogy az együttműködési modellek felé kell fordulnunk, és olyan, több szereplős szövetségeket létrehoznunk, amelyek hozzájárulnak ahhoz a befogadó, szociális, humánus és etikus Európához, amelyre már olyan régóta vágyunk, miután már számos stratégia és intézkedés kudarcot vallott.

Egyvalami azonban tagadhatatlan, és nagyon biztató: az utóbbi három hónapban nagyobb előrelépést sikerült elérni, mint a 2008-as gazdasági világválságot követő tíz évben.

Egyáltalán nem vagyok megelégedve országom intézményi válaszaival, amelyekre rányomta bélyegét a politikai megosztottság, valamint a koordináció hiánya. Reményt keltőnek tartom azonban egyes uniós intézmények, különösen az Európai Bizottság, az Európai Beruházási Bank és az Európai Központi Bank reagálási képességét. Remekül végzik a munkájukat, mivel végre nemcsak saját magukkal vannak – igencsak önelégülten – elfoglalva, hanem megértették, hogy az együttműködés és a szövetségek létrehozása jelenti a kulcsot a jövőhöz – mégpedig az átláthatóságon és a bizalmon alapulóan (és hangsúlyozni szeretném, hogy ez a kettő egymástól elválaszthatatlan).

Kövessük példájukat, iránytűnk pedig az európai zöld megállapodás és az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak megvalósítása legyen. Munkára fel!