Az elmúlt hónapokban azon aggódtam, hogy vajon az EU úgy kezeli-e majd ezt a válságot, hogy az összhangban legyen az uniós integráció szellemiségével és az uniós struktúrával, azaz a közös értékekkel, az egységes piac és a tagállamok többségét tömörítő monetáris unió elvével. Közben azt kívántam, hogy lássuk már meg végre, hogy – amint arra már Arisztotelész is rámutatott – a közös pénz egy közösség összetartozásának egyik központi eleme. Órákat töltöttem azzal, hogy újraolvastam könyveket arról, hogy az EU milyen rosszul reagált a 2008-as válságra. Arról írt cikkeket és javaslatokat nézegettem, hogy minél előbb reagálni kell erre a pusztító válságra, méghozzá újfajta módon, gyorsabban, koherensebben és valamilyen hosszú távra szóló jövőképet követve. Sokat beszélgettem ezekről barátokkal és annak a szakszervezetnek a munkatársaival, amelynek magam is tagja vagyok. Feltétlenül szakítani kell a radikális megszorítások több évtizede követett dogmájával, és egyfajta pozitív kapcsolatot kell kialakítani a költségvetési politika és a monetáris politika között. Azt is kifejtettem, hogy véleményem szerint mi lenne politikai és gazdasági szinten elengedhetetlen ahhoz, hogy az EU időben megfelelő lépéseket tehessen a szövetségi unió felé vezető úton. A magam szerény módján én is hozzá szeretnék járulni ehhez a változáshoz.

Ahogy feltételezésem szerint mindenki más, úgy én is sokat olvastam és gondolkodtam arról, hogy milyen lesz a helyzet a járvány elleni első harcot követően. A legrosszabb esetben a karantén feloldását befelé fordulás és önkényuralmi megnyilvánulások követhetik, egy olyan látens háború, amelyben közösségi szinten mindenki egymás ellen van, pont ahogy azt az egyének szintjén a neoliberalizmus már előrevetítette. Vagy pont az ellenkezője fog bekövetkezni: a világjárvány leküzdését követően a globalizáció keretében a kormányzás sokkal inkább multilaterális alapú, humánusabb és szociálisan igazságosabb lesz.

A válság jól rávilágított arra, hogy milyen következményei vannak annak, ha nincs demokratikus tervezés – nemcsak az egészségügy terén, hanem egyebek mellett az iparban is –, és hogy az olyan, már szinte vallásként tisztelt ideológiák, mint a szociális állam alapjait megkérdőjelező neoliberalizmus következményeként hogyan veszít jelentőségéből a közjó fogalma. A válság egyértelművé tette, hogy az egészségügytől kezdve az infrastruktúrán át az oktatásig a kollektív javak jelentik a nemzetek valódi gazdagságát – és ezt kell megmenteni és megőrizni.