EGSZB info

A közösségi távolságtartás időszakát változó lelkiállapotban éltem meg. Kezdetben mélységes aggodalommal töltött el a pandémia pusztítása a hazámban, majd néhány hét múlva, egy későbbi szakaszban az Európai Unió többi részén. Ekkor azon gondolkodtam, hogy miként lehetne a legjobban megbirkózni ezzel a drámai helyzettel, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy valaha is át kell élnem az életemben.

Azokban a napokban, látva, hogy hány embert ért el a vírus, és közülük hányan vesztették életüket, azon tűnődtem, hogy miért nincs nekünk egy valóban közös egészségügyi politikánk. A hihetetlen koordinációs nehézségek az EU szintjén megerősítették ezt az aggodalmamat, amelyet a szolidaritás hiánya is súlyosbított.

Az elkövetkező hetekben meglátjuk, hogy a tagállamok képesek-e félretenni a nemzeti egoizmust, hogy a közös érdeket szem előtt tartva létfontosságú megoldásokat javasoljanak az uniós polgárok és vállalkozások nagyon is valódi társadalmi és gazdasági igényeinek kielégítésére. Konkrét válaszokat kell adnunk azoknak, akik elveszítették munkahelyüket vagy fennáll a veszélye annak, hogy elveszítik a munkájukat.

A rendkívül nehéz helyzet rávilágított számos szakma stratégiai fontosságára: az orvosokra és az ápolókra, a közrend őreire és a polgári védelemre, a mezőgazdasági termelőkre és az élelmiszeripari ellátási láncban dolgozókra gondolok, akiknek köszönhetően nem kellett nélkülöznünk az olyan alapvető javakat, mint az élelem. Nem ez volt sajnos a helyzet a kórházakban és más helyszíneken dolgozó alkalmazottak számára szükséges maszkokkal, pálcikákkal és egyéni védőeszközökkel.

Közelebbről vizsgálva az érzéseimet a karantén napjaiban, azt kell mondanom, hogy hiányzott a családom, a személyes kapcsolatokra épülő munkám és a barátaim. Ugyanakkor újra tudtam gondolni az élet valódi értékeit is, amelyeket gyakran figyelmen kívül hagytam, és most megértettem, mennyire fontosak. Amikor az életünk visszatérhet majd a „normál” kerékvágásba, elsőként a szeretteimre – családtagokra, barátokra – fogok gondolni.

A világjárvány, amellett, hogy jelentős gazdasági következményekkel jár, befolyásolja a polgárok életminőségét; ezért jobb és fenntarthatóbb módszert kell keresnünk az új valóság megéléséhez. Tartozunk ezzel magunknak, de még inkább mindazoknak, akik a koronavírus miatt már nem lehetnek velünk. Helyénvaló, hogy végül rájuk gondolva zárjam soraimat.

Az elmúlt hetekben egyedülálló és nagyon értékes tapasztalatokat szereztem – ahogy mindenki más.

Március 11-én késő este, nagyon fáradtan értem haza Brüsszelből. Egyértelmű volt, hogy a Covid19-járvány ismeretlen veszélyei miatt a következő napokban nem fogunk utazgatni, és örültem a váratlan lehetőségnek, hogy néhány nyugodt napot tölthetek el az irodámban. A dolgok azonban máshogy alakultak.

Az egyik lányom megkérdezte, hogy férjével és három kisgyermekével együtt lakhatnának-e néhány hétig a dél-csehországi nyaralónkban (a semmi közepén, ahol még a földutak is véget érnek). A férjének ugyanis bezárt a munkahelye, így ő otthonról dolgozik a következő három hónapban. Örültem, hogy biztonságos környezetben lehetnek, és férjemmel együtt csatlakoztunk hozzájuk. Úgy terveztük, hogy mi csak a hétvégére megyünk, segítünk nekik a tél végi karbantartási munkákban, de végül hét hétig maradtunk ott.

Később a másik lányom is csatlakozott hozzánk egy időre a kisfiával.

Öt felnőttel, akik közül hárman távmunkáznak, valamint négy gyerekkel egy kis házban, ahol csak egy helyiségben van fűtés, a három hálószoba hideg – nem volt mindig könnyű. E hosszú, intenzív, de valamiképpen lassú napok folyamán a következő fontos dolgokra jöttem rá:

• Ha otthonról dolgozunk, munkaruházatunk legfontosabb része a meleg zokni.
• Egyik napról a másikra kellett átállnunk a digitális munkára, és sikerült.
• A gulyásnak fantasztikus íze lesz, ha úgy öt órán keresztül főzzük fatüzelésű tűzhelyen.
• Az ilyen nagy kihívást jelentő időkben meglehetősen nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megtalálni a megfelelő egyensúlyt a munka és a magánélet között, ezen még dolgozni kell.
• Élvezetes virtuálisan koccintani egyet az ismerőseinkkel.
• A szakszervezeteknek rengeteg dolguk van most, és fontosabbak, mint valaha.
• Rengeteg barát hívott és keresett minket, csak hogy megkérdezze, jól vagyunk-e.
• Miért kell embereknek meghalniuk Európában ahhoz, hogy elismerjük, hogy a közös európai megoldások jelenthetik az előrevezető utat?
• A virtuális ülések B tervnek jók, de sohasem pótolhatják teljesen a személyes találkozásokat.
• Hasznos dolog időről időre feleleveníteni emlékezetünkben az esti meséket és mondókákat.
• Ezekben a válságos időkben országom lakosságának nagy része olyan mértékű szolidaritásról, emberségről és az összetartozás érzéséről tesz tanúbizonyságot, ami megríkat.

Május közepén az irodámba visszatérve úgy érzem, a napnál is világosabb, hogy a kemény munka csak most kezdődik – az egészségügyi válság remélhetőleg már a végéhez közeledik, a helyét viszont a gazdasági válság veszi át. Nap mint nap egyre többen veszítik el munkahelyüket, és vállalatok zárnak be. Azon túl, hogy mindent megteszünk a gazdaság beindítása és annak biztosítása érdekében, hogy a dolgozó emberek megkapják bérüket és fizetésüket, nem kellene-e ugyanilyen keményen dolgoznunk egy közös, méltányosabb jövőn Európában, ahol az emberek biztonságban, jó egészségben és szolidaritásban élnek, és tisztességes és méltányos jövedelemmel rendelkeznek?

Eleinte az volt a legfőbb gondom, hogy egyesítsem a családot: a legnagyobb fiam az Egyesült Államokban tanult. Nagyon lelkesítő volt, hogy újra együtt a család; a kényszerszünet lehetővé tette, hogy felelevenítsük a régi családi estéket, filmeket néztünk, játszottunk. De mindent átszőtt a félelem: akkoriban Madrid volt Európa egyik legsúlyosabban érintett városa, az egészségügyi rendszer az összeomlás szélén állt, az egészségügyi eszközök hiánya miatt orvos barátaimnak mosniuk kellett a maszkjaikat, mert nem volt másik, és hamar megfertőződtek ők maguk és családtagjaik is. Ennek ellenére a közösség érzése volt meghatározó: minden este nyolc órakor tapstól visszhangzottak a madridi erkélyek.

A kijárási korlátozásokra számos erőteljes válasz érkezett, én is hamarosan felkérést kaptam – ki mástól, mint dinamikus alelnökünktől, Isabel Caño Aguilartól –, hogy az EGSZB részéről támogassam a koronavírus elleni európai szövetséget, az európai klaszteregyüttműködési platform által nagyvonalúan, rugalmasan és jövőorientált módon irányított kezdeményezést.

Ennek a nyitott, horizontális struktúrának a keretében érkeztek meg az ipari szféra első reakciói, a független innovatív alkotók („makerek”) fellépésével és olyan értékes közösségi javaslatokkal együtt, mint a „Frena la curva” („lapítsuk le a görbét”) platform. A kezdeményezés stratégiaibb funkcióval is rendelkezik: célja az európai ökoszisztémák feltérképezése és megoldások közös kidolgozása, három olyan tényezőből kiindulva, amelyeknek valamennyi jövőbeli intézkedés alapjául kell szolgálniuk: környezetvédelem, digitalizáció és ellenálló képesség.

Most az egész társadalomnak meg kell értenie, hogy ez a válság nagyon komoly figyelmeztetés arra, hogy változtatnunk kell életmódunkon, bármennyire is szeretnének néhányan visszatérni eddigi szokásaikhoz.

Felejtsük el, hogy minden maradhat a régiben, a józan ész azt sugallja, hogy az együttműködési modellek felé kell fordulnunk, és olyan, több szereplős szövetségeket létrehoznunk, amelyek hozzájárulnak ahhoz a befogadó, szociális, humánus és etikus Európához, amelyre már olyan régóta vágyunk, miután már számos stratégia és intézkedés kudarcot vallott.

Egyvalami azonban tagadhatatlan, és nagyon biztató: az utóbbi három hónapban nagyobb előrelépést sikerült elérni, mint a 2008-as gazdasági világválságot követő tíz évben.

Egyáltalán nem vagyok megelégedve országom intézményi válaszaival, amelyekre rányomta bélyegét a politikai megosztottság, valamint a koordináció hiánya. Reményt keltőnek tartom azonban egyes uniós intézmények, különösen az Európai Bizottság, az Európai Beruházási Bank és az Európai Központi Bank reagálási képességét. Remekül végzik a munkájukat, mivel végre nemcsak saját magukkal vannak – igencsak önelégülten – elfoglalva, hanem megértették, hogy az együttműködés és a szövetségek létrehozása jelenti a kulcsot a jövőhöz – mégpedig az átláthatóságon és a bizalmon alapulóan (és hangsúlyozni szeretném, hogy ez a kettő egymástól elválaszthatatlan).

Kövessük példájukat, iránytűnk pedig az európai zöld megállapodás és az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak megvalósítása legyen. Munkára fel!

Az elmúlt hetekben többet éltem meg, mint szerettem volna. Még mindig tele vagyok vegyes érzelmekkel, és a Covid19-járvány számtalan aspektusa kavarog a fejemben, ami talán természetes is ilyen körülmények között. Eleinte nem vettem túl komolyan a világjárványt. Kitartottam amellett, hogy nem több egy súlyosabb influenzánál. Amikor március 10-én bezártak az iskolák, még mindig úgy gondoltam, hogy csak egy-két hétről lesz szó. Nem voltam hajlandó elfogadni más véleményt. Március 15-én Szlovákia kihirdette a szükségállapotot. Ezen a napon döbbentem rá: nem lesz egyszerű. Intézkedéseket hoztak, amelyekkel meg kellett tanulnunk élni. Csak maszkban volt szabad kilépni a házból – de sehol sem lehetett maszkot kapni. Kiürültek az utcák, bezártak a színházak, mozik és iskolák. Csak az élelmiszerboltok és a patikák tartottak nyitva. Különleges szabályok voltak érvényben: 25 négyzetméterenként csak egy vásárló tartózkodhatott a boltban, és belépés előtt fertőtleníteni kellett a kezünket. A nyugdíjasok számára vásárlási idősávot állapítottak meg. A külföldről hazatérőknek hatósági karanténba kellett vonulniuk. A bezárt üzletek árnyékában ott láttam a főbérlőket, a tulajdonosokat és a személyzetet, akik nemcsak a vírustól féltek, hanem attól is, hogy elveszítik munkájukat. Egyfelől mindnyájan féltünk a fertőzéstől, másfelől tisztában voltunk azzal, hogy lesznek olyan munkáltatók, akik nem tudnak megbirkózni a helyzettel, és így munkahelyek szűnnek majd meg. Többek között ezzel a problémával foglalkoztunk munkánk során. És a szokásosnál többet dolgoztunk. A munkáltatóknak számos területen segítségre volt szükségük. Olyan volt, mintha két csoportra osztottak volna bennünket: az egyik csoportot eltemeti a munka, a másik pedig nagyon szeretne dolgozni, de nem tud. Szövetségünk a Covid19-világjárvány kitörésétől kezdve hangsúlyozta, hogy gyors intézkedésekre van szükség, amelyek segítségével a munkáltatók és a vállalkozók mérsékelni tudják a koronavírus gazdasági következményeit. A kezdetektől fogva aktívan részt vettünk az előterjesztett javaslatok véleményezésében, és rengeteg saját javaslatot is megfogalmaztunk. Igyekszünk népszerűsíteni és támogatni azokat a javaslatokat, amelyek célja, hogy fenntartsák a foglalkoztatást és a vállalkozások életképességét. Közös célunk, hogy minél több munkahelyet megvédjünk – annál is inkább, mivel még soha nem volt ilyen nagy és ilyen valós a tömeges elbocsátások veszélye. Elengedhetetlennek tartjuk, hogy Szlovákia rendkívül hatékony szociális párbeszédet folytasson, amelyet nemzeti szinten a munkavállalók, a munkáltatók és a kormány háromoldalú összefogása támogat. Minden kormánynak a társadalmi harmónia fenntartására kell törekednie, és különösen ebben a nehéz időszakban nagyon fontosnak tartjuk, hogy felelős és kiegyensúlyozott politikákkal kezeljék a munkavállalók és munkáltatók helyzetét, nemcsak az egyes országokban, hanem európai szinten is.

Még mindig jól emlékszem arra a napra, amikor egy csapásra megszűnt a közösségi élet: március 13-án, pénteken kezdődött az egész. A linzi utcákon szokatlanul feszült volt a hangulat. Valami lógott a levegőben, aztán nem sokkal később jött is a karantén.

Olyan valószerűtlen helyzetbe csöppentünk. Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságot fogunk otthon tölteni, és ezt az időt rögtön egy alapos nagytakarítással kezdtük. Egyrészt minden fenyegetőleg hatott, a közösségi terek egyszerűen kiürültek, ugyanakkor felpezsdült az élet a virtuális térben: sokan posztoltak vicces dolgokat – valószínűleg így tudtak jobban megbirkózni a helyzettel. A családdal és a barátokkal folytatott hosszas telefonbeszélgetések folyamatosan visszatérő témája a koronavírus volt. Nagyon fontos volt, hogy rendszeresen kimenjek sétálni a kutyával, enélkül biztosan megőrültem volna a bezártságtól. Mivel a szép idő sok más embert is kicsalt a lakásából, újabb és újabb rejtett, félreeső utak után néztem, hogy „megfelelő távolságot” tudjak tartani mindenkitől. Érdekes volt hallani a villamos hangját, amely egyébként elvész a közlekedés zajában, és látni a békésen hömpölygő Dunát.

Az otthoni távmunka a diákéveimet idézte fel bennem – akkor is otthon tanultam, otthonról dolgoztam. Újdonság volt azonban, hogy szinte minden online lett. Nap mint nap online ülések, online rendezvények, sőt telefonbeszélgetések időpontjait írtam fel a naptáramba. E-mailből eddig sem volt hiány, de most még többet kaptam, a számítógépemen pedig hemzsegtek a különböző onlinekonferencia-alkalmazások. Ugyanolyan szoros és aktív munkakapcsolatban voltam azokkal a kollégákkal, akik több ezer kilométerre voltak tőlem, mint azokkal, akik csak egy utcára laknak.

Május végére lassan feloldották a karantént Ausztriában, ami azért néha kicsit döcögősen ment. Nem volt mindig teljesen egyértelmű, hogy mely lazítások mikortól érvényesek. Először újra vissza kellett szokni a „kinti világba”, főleg mivel sok minden megváltozott közben. Fertőtlenítőszerek, távolságtartási szabályok, maszkok, arcellenzők stb. mindenütt. A legjobban persze annak örültem, hogy újra „igazából” találkozhatok emberekkel.

Három hónap telt el a kijárási korlátozások elrendelése óta. A városok most kezdenek újra megnyílni, és eljött az ideje annak, hogy elgondolkozzunk a történteken, mivel a gyorsan terjedő vírus személyes és közösségi életünk minden területét érintette.

Három hónappal ezelőtt még minden a normális kerékvágásban zajlott. Az irodámban dolgoztam, és rendszeresen Brüsszelbe utaztam. A világjárvány kitörését követően hirtelen törölték a járatokat, és naponta frissítették a Covid19-re vonatkozó új politikákat. Ez változásokat hozott szakmai és magánéletemben is.

Az általam képviselt szervezetnek egy sor, már előkészített rendezvényt törölnie kellett, illetve el kellett halasztania, és március közepétől otthonról kezdtünk dolgozni. Bár ezek a változások mindannyiunk számára sok stresszel jártak, úgy döntöttünk, hogy ezt az időt arra használjuk, hogy új projektötleteket dolgozzunk ki, és online eszközök segítségével új partnerségeket hozzunk létre. Megszerveztünk néhány online rendezvényt, és távoktatási eszközöket dolgoztunk ki a fenntartható fejlődés témájában.

De legnagyobb félelmünk továbbra is az marad, hogy a civil társadalmi szervezetek hogyan fognak túlélni, mivel kevesebb pénz áll rendelkezésre munkánkra. A horvát kormány bevezetett ugyan bizonyos intézkedéseket a munkahelyek megőrzésének támogatására, azonban ezekből kihagyták a civil szervezeteket.

Magánéletemet tekintve abban a kevésbé szerencsés helyzetben voltam, hogy a karantént férjem nélkül kellett eltöltenem, aki nem tudott külföldről hazatérni, és akinek nem volt más választása, minthogy távol, családunktól elválasztva maradjon több mint 90 napig, sok-sok európiai polgárral osztozva sorsában.

Mikor már éppen azt gondoltuk, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, március 22-én, vasárnap reggel 6 óra 24 perckor szörnyű földrengésre ébredtünk Zágrábban. Először pánik tört ki, majd sokk, aztán félelem és bizonytalanság uralt mindent. Zágráb történelmi negyedében komoly károk keletkeztek, az épületek és az infrastruktúra helyreállítása és megjavítása pedig bonyolult és hosszadalmas folyamat lesz majd.

De ezt is túléltük. Fontos megemlíteni, hogy megmutattuk és bebizonyítottuk, hogy nem tudunk boldogulni egyedül, szolidaritás és önkéntesek nélkül, és olyan erős közegészségügyi rendszerek nélkül sem, amelyeket meg kell őriznünk és még erősebbé kell tennünk.

Hogy van-e ennek az egésznek valami pozitív tanulsága? Néhány konkrét dolgot szívesen megtartanék. Elkezdtem csinálni a Feldenkrais mozgásterápiát a Zoomon keresztül, és újabban rendszeresen főzök is.

Kiváltság, hogy otthonról dolgozhatom, nem kell munkába ingáznom, és többet alhatok kevesebb stressz mellett. Ugyanakkor az a sok-sok millió ember, aki kiszorult a munkaerőpiacról, azt kívánja, hogy bárcsak többet dolgozhatna, és nem kevesebbet.

Azt mondanám, hogy szülővárosom most már mentes a Covid19-vírustól. Remélem, hogy 2020-as események megtanítanak minket arra, hogy jobban értékeljük szabadságunkat, és megbecsüljük azt a boldogságot, amelyet megszokott életünk jelent, annak rutinjaival és mindennapjaival együtt. Természetesen azt is remélem, hogy a 2020-as év fordulópontot jelent majd, amikor megkezdődik az igazságtalan, destruktív és embertelen rendszerek átalakítása.

Az újságírók jelezték a franciáknak, hogy mivel az Európai Unióban egyre több helyen vannak korlátozások, Franciaországnak is erre kell készülnie.

Az én gazdaságomat ez nem érintette, folytatnunk kellett a munkát a közösségi távolságtartás szabályai mellett, és ki kellett szolgálnunk a vevőinket. A kiszállítások során üres utcákat láttam, a parkolóhelyek szabadon álltak, az emberek valóban alkalmazták a közösségi távolságtartás szabályait – üzletenként egy vásárló, távolságtartás sorban állás közben: az olaszországi képek mutatták a követendő bevált gyakorlatokat a francia fogyasztóknak.

Az összes vendéglátóipari fogyasztót elvesztettük, a farmon történő értékesítés viszont duplájára nőtt, a húsboltokban pedig 50%-kal emelkedett az eladások mértéke. Valójában a szokásosnál nagyobb volt az értékesítés mértéke. Ezek olyan termékek, amelyek több hónapon át készülnek, ezért jól időzített termelés van, és csak most állt vissza a termelési szintünkhöz képest normál fogyasztás.

Nagyon jó volt, hogy együtt lehettem otthon több gyermekemmel és az alkalmazottainkkal, akik örültek, hogy dolgozhattak, hiszen a francia munkavállalók felét csak csökkentett munkaidőben tudták foglalkoztatni.

Mivel állandóan a farmunkon voltam, nemcsak szellemi, hanem fizikai munkát is végeztem, így néhány kilótól sikerült megszabadulnom.

Úgy éreztem, hogy kicsit olyan volt, mint a karácsony, amikor mindenki együtt van, és örül ennek. Azonban csak a közeli családdal volt ez így. A távolabbi családtagok és a barátok hiánya, hogy nem tudjuk megölelni egymást – ez elszomorító volt. Eszembe jutottak azok a kollégák, akik távoli területeken élnek, és egész évben érezhetik ezt a távolságot, ami elválasztja őket másoktól.

Felfedeztem a távmunkát, és annak pozitívumait mind a munkaadók, mind a munkavállalók szempontjából. Nagyon aggasztónak tartom a közlekedési ágazat, a kávéházak, a szállodák, az éttermek, a rendezvényszervezés, az irodaépület-piac vagy a len ágazat, a lovaglás, az almabor stb. helyzetét — továbbra is meg kell teremtenünk a jólétet.

Az elmúlt hónapokban azon aggódtam, hogy vajon az EU úgy kezeli-e majd ezt a válságot, hogy az összhangban legyen az uniós integráció szellemiségével és az uniós struktúrával, azaz a közös értékekkel, az egységes piac és a tagállamok többségét tömörítő monetáris unió elvével. Közben azt kívántam, hogy lássuk már meg végre, hogy – amint arra már Arisztotelész is rámutatott – a közös pénz egy közösség összetartozásának egyik központi eleme. Órákat töltöttem azzal, hogy újraolvastam könyveket arról, hogy az EU milyen rosszul reagált a 2008-as válságra. Arról írt cikkeket és javaslatokat nézegettem, hogy minél előbb reagálni kell erre a pusztító válságra, méghozzá újfajta módon, gyorsabban, koherensebben és valamilyen hosszú távra szóló jövőképet követve. Sokat beszélgettem ezekről barátokkal és annak a szakszervezetnek a munkatársaival, amelynek magam is tagja vagyok. Feltétlenül szakítani kell a radikális megszorítások több évtizede követett dogmájával, és egyfajta pozitív kapcsolatot kell kialakítani a költségvetési politika és a monetáris politika között. Azt is kifejtettem, hogy véleményem szerint mi lenne politikai és gazdasági szinten elengedhetetlen ahhoz, hogy az EU időben megfelelő lépéseket tehessen a szövetségi unió felé vezető úton. A magam szerény módján én is hozzá szeretnék járulni ehhez a változáshoz.

Ahogy feltételezésem szerint mindenki más, úgy én is sokat olvastam és gondolkodtam arról, hogy milyen lesz a helyzet a járvány elleni első harcot követően. A legrosszabb esetben a karantén feloldását befelé fordulás és önkényuralmi megnyilvánulások követhetik, egy olyan látens háború, amelyben közösségi szinten mindenki egymás ellen van, pont ahogy azt az egyének szintjén a neoliberalizmus már előrevetítette. Vagy pont az ellenkezője fog bekövetkezni: a világjárvány leküzdését követően a globalizáció keretében a kormányzás sokkal inkább multilaterális alapú, humánusabb és szociálisan igazságosabb lesz.

A válság jól rávilágított arra, hogy milyen következményei vannak annak, ha nincs demokratikus tervezés – nemcsak az egészségügy terén, hanem egyebek mellett az iparban is –, és hogy az olyan, már szinte vallásként tisztelt ideológiák, mint a szociális állam alapjait megkérdőjelező neoliberalizmus következményeként hogyan veszít jelentőségéből a közjó fogalma. A válság egyértelművé tette, hogy az egészségügytől kezdve az infrastruktúrán át az oktatásig a kollektív javak jelentik a nemzetek valódi gazdagságát – és ezt kell megmenteni és megőrizni.

Vidéken élve és a kertészkedés szerelmeseként be kell vallanom, hogy nem szenvedtem túlságosan a kijárási korlátozások miatt, eltekintve attól, hogy nem látogathattam hozzátartozóimat, családomat és barátaimat.

Én személy szerint három tanulságot tudok levonni ebből a válságból. Először is, jóllehet az EU végre talált költségvetési megoldást a helyreállítás elősegítésére, sajnálatos azonban, hogy a válság idején a tagállamok nem hangolták össze az egészségügyi berendezések beszerzését, sem pedig a kijárási korlátozások feloldása kapcsán meghozandó intézkedéseket. Ha nagyobb lett volna a összehangoltság, a polgárok jobban érzékelhették volna az EU hasznosságát.

A második tanulság azzal kapcsolatos, amit saját országomban éltem át: ahelyett, hogy a válságkezelés bizonyos felelőseinek a kommunikáció és a védőfelszerelések biztosítása terén mutatott egyértelmű alkalmatlanságát jegyezném meg, inkább sokaknak a válság során tanúsított odaadó munkájára fogok emlékezni, elsősorban, de nem kizárólag, az egészségügy területén. Ugyanis a sokak által leírt közszolgáltatások tették lehetővé, hogy társadalmaink legyőzzék a válságot; és nem szabad megfeledkeznünk a szolidaritás polgárok által kezdeményezett számos formájáról sem.

Végezetül a harmadik tanulság szerintem az, hogy a polgárok, ha szükséges, képesek ellenálló képességről és fegyelemről tanúbizonyságot tenni. Természetesen itt az egészségünkről volt szó; egy kevéssé ismert vírussal találtuk magunkat szembe, amelyre nem állt rendelkezésre gyógymód.

Ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy amint hallgattunk most ebben a válságban a szakértők véleményére, ugyanígy kövessük a klimatológusok és más szakértők tanácsát az éghajlatvédelmi átállás kezelése során, a gazdasági helyreállítással párhuzamosan. 

A mezőgazdaságban, bár a tavaszi munkák megfelelő körülmények között lezajlottak, a kijárási korlátozás, a vállalatok, illetve a szálloda- és vendéglátóipari ágazat leállása miatt csökkent a kereslet, ami bizonyos termékek – például a tej, a sertéshús, az állatállomány egyes kategóriái vagy, kifejezetten Belgiumban, az egyébként nagy exportőr feldolgozó üzemek leállása miatt, a burgonya – árára nyomást gyakorolt.

A kertészeti ágazatot szintén nagyon megviselte a lezárás, csakúgy mint a bogyósgyümölcsűek szedésére máskor rendelkezésre álló idényjellegű munkaerő hiánya. Említsünk meg azonban egy pozitív változást is a gazdák számára, akik a gazdaságukból történő közvetlen értékesítés mellett döntöttek.

A fogyasztók ténylegesen áttértek a helyi termékekre mind a húságazatban, mind a tejtermékek és a zöldségek, gyümülcsök esetében. Bárcsak folytatódna ez a tendencia a jövőben is!

Nem esett különösebben nehezemre, hogy bezárkózzak otthonomba. Sok félbehagyott dolog volt, amit
már évek óta halogattam. Most lehetőséget kaptam, hogy foglalkozzak ezekkel, és
jól esett lezárni őket. Elrendezgettem a szüleim házából összeszedett családi fotókat és emléktárgyakat, amelyek eddig halmokban álltak. A rendrakás erőteljes érzelmeket váltott ki bennem. Foglalkoztam olyan dolgokkal is, amelyek már egy ideje hiányoztak: kézműveskedtem, sütöttem, főztem, hagyományos görög likőrt, lekvárt és kandírozott gyümölcsöt készítettem. Ezekre nem jut időm olyankor, amikor a mindennapok gyors ritmusában kell élnem.

Másrészről viszont nyilvánvalóan nagyon hiányoztak a gyerekek, akik már nem velünk laknak. A kisebbik fiunk többször megállt az erkélyünk alatt, így távolról láthattuk egymást. Ilyenkor még erősebben éreztük, hogy mennyire hiányzik és hogy nehéz távol lenni egymástól. A másik fiunk Angliában él; vele az interneten tartottuk a kapcsolatot. Ám még így is szükségünk volt arra, hogy a korábbinál gyakrabban beszélgessünk.

Az az érzésem, hogy most újra felfedeztünk néhány feledésbe merült értéket, például azt, hogy
szolidárisak legyünk, hogy köszönjünk a szomszédainknak, akiknek
mindig elfelejtünk köszönni, vagy hogy rámosolyogjunk az erkélyről az arra járókra. A pandémiával újra megjelentek olyan érzelmek, amelyeket
gyakorlatilag már elfelejtettünk. Már nem emlékeztünk arra, mi az a hála. Természetesnek vettük, hogy
egészségesek vagyunk. 2020-ban a világért sem gondoltuk volna, hogy egy vírus ennyire nagy kárt okoz majd, hogy megfoszt minket szeretteinktől, hogy egy hozzánk nagyon közeli országban ilyen magas lesz a halálozási arány és ennyi áldozat lesz. Mindez arra készteti az embert, hogy másképpen gondolkozzon, hogy újra megvizsgálja azokat az értékeket, amelyekre az életét alapozza.

A járványnak köszönhetően ráébredtünk arra is, hogy milyen fontos szerepet kell betöltenie életünkben a tudománynak. Meg kell vizsgálni, hogy mely országokat
sújtott a legsúlyosabb mértékben a vírus és miért, valamint hogy milyen szerepe volt ezekben az országokban a populizmusnak és az összeesküvés-elméleteknek, nem is beszélve az oltásellenes mozgalomról. Az, hogy a politikusok és a polgárok nyitottak voltak a tudomány felé és bizalommal viseltettek iránta, megvédett néhány országot, köztük Görögországot is. Véleményem szerint fel kell mérni azt is, hogy milyen szerep jutott a vallási intézményeknek, a tömegtájékoztatásnak és az ismert személyiségeknek a pandémia ideje alatt.

Nagyon fontos, hogy mindezekben az országokban kiderült, mennyire értékes a nemzeti egészségügyi rendszer.
Az utóbbi időkben végbemenő globalizációval és azzal szemben, hogy a társadalmat elsősorban az érdekli, hogy miként gazdagodhat tovább,
most ráébredhettünk arra, hogy néhány szolgáltatás nem képes nyereségalapon működni. Mindeddig elhanyagoltuk a nemzeti egészségügyi rendszereket és most megértettük, hogy azoknak miként kellene működniük általában – és nem csupán világjárvány idején.
Nagyon nagy köszönettel tartozunk mindazoknak, akik a nemzeti egészségügyi rendszerek minden nehézsége ellenére kitartottak a frontvonalban.

Szeretnék néhány szót szólni a fogyasztókról is. Sajnos a pandémia miatt sok tagállamban csökkent a fogyasztók, és elsősorban az utasok védelme. Bár az illetékes európai biztos azt ajánlotta a tagállamoknak, hogy ne függesszék fel a fogyasztóvédelmi jogszabályokat a légi közlekedés, a szervezett utazások és a
közlekedés terén, sajnálatos módon sok tagállam mégis így járt el. Így ahelyett, hogy
egy foglalás lemondásakor visszakapnánk a pénzünket, egy
kupont kapunk, amelyre az érintett cég
csődbe menetele esetén nincsen garancia, és amelynek érvényességi ideje 12–18 hónap. Ha ez
alatt az idő alatt nem használjuk fel a kupont, akkor visszakaphatjuk a pénzünket. Ez kamatmentes kölcsönt jelent az utaztató cég számára, amit
a járvány által szintén sújtott fogyasztók zsebéből adnak. Tudok
olyanokról, akik számára ez a kupon felesleges, ugyanis azt
nem fogják tudni a következő 1-1,5 év során felhasználni (például ha a középiskolát befejező gyermek
év végi osztálykirándulását kellett lemondani). Így tehát ennek a gyermeknek a szülei 12–18 hónapon keresztül kamatmentes kölcsönt nyújtanak az utazás szervezőjének. A fogyasztói jogok korlátozása elfogadhatatlan.

Ezenkívül, minthogy digitális korban élünk és mivel mindannyian otthonról dolgoztunk, sokkal
gyakrabban használva az internetet, erősen megnőtt az internetes csalások
száma, emellett sokkal nagyobb körben terjednek az álhírek, és köztük az összeesküvés-elméletek is.

Másrészt biztosítani kell, hogy a munkavállalók jogai távmunkában történő munkavégzés esetén is fennmaradjanak. Meg kellene vizsgálni, hogy miként mérhető és hogyan értékelhető a távmunkás teljesítménye, illetve mindenképpen ellenőrizni kell, hogy milyenek a távmunka során a munkakörülmények.

Egy másik nagyon fontos kezdeményezés, amelyet az EGSZB elkezdett vizsgálni – és amelyet az EGSZB elnöke, Luca Jahier már korábban a támogatásáról biztosított, többek között a Twitteren is –, Görögország miniszterelnökének javaslata arra, hogy a tagállamok közösen szerezzék be a koronavírussal kapcsolatos vakcinákat, terápiás készítményeket, gyógyszereket és diagnosztikai teszteket, hogy így egyetlen tagállam se maradjon ilyen, az emberélet szempontjából rettentő fontos eszközök nélkül.

Ezt a projektet az EGSZB-nek teljes mértékben fel kell karolnia – például saját kezdeményezésű vélemény keretében –, biztosítandó, hogy minden tagállam egyenlő mértékben férhessen hozzá a vakcinákhoz, gyógyszerekhez és diagnosztikai tesztekhez. Különösen örömteli volt számomra, hogy ezt a javaslatot felvethettem mind elnökünk, Luca Jahier, mind az Európai Fogyasztók Szervezete (BEUC) előtt, és az elnyerte támogatásukat.

Az EGSZB friss kiadványában összegyűjtöttük mindazokat a véleményeket és jelentéseket, amelyek az elmúlt harminc évben lehetővé tették, hogy az EGSZB és a civil társadalmi szervezetek megerősítsék a részvételi demokráciát, és kulcsszereplővé váljanak az európai döntéshozatali folyamatban.

Az összefoglaló kötet visszatekint az EGSZB szerepére az európai közéleti fórum létrehozásában és az Unión belüli civil párbeszéd kiépítésében. Ezek a lépések elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy kialakuljon az európai közéleti szféra, végül pedig az európai identitás.

„Fontos szereplőként az EGSZB kreatív erejével alapjaiban változtatta meg a civil párbeszéd gyakorlatát és kialakítását” – szögezi le Luca Jahier EGSZB-elnök a kiadvány előszavában.

A kötet kiemeli az EGSZB hozzájárulását a Lisszaboni Szerződés 11. cikkének, ennek a részvételi demokrácia megerősítéséhez jogalapot biztosító cikknek a megfogalmazásához, és hangsúlyozza, hogy az EGSZB kitartóan és elkötelezetten dolgozik azon, hogy sikerre vigye a Szerződés egyik legígéretesebb innovációját: az európai polgári kezdeményezést.

A társadalmunkban megfigyelhető radikális változások és az EU előtt álló kihívások fényében a régi pályáról új utakra lépő EGSZB kulcsszerepet szán magának a változásokra való felkészülésben és annak elérésében, hogy az emberek ismét bízzanak az EU-ban. Az Európa jövőjéről szóló konferencia jó alkalmat kínál arra, hogy az EGSZB megerősítse a civil párbeszéd sarokköveként betöltött szerepét, és felhívja magára a többi intézmény figyelmét.

A Participatory Democracy - A success story written by the EESC [Részvételi demokrácia – Az EGSZB sikertörténetet írt] című kiadvány a következő internetes oldalon érhető el (angol és francia nyelven): https://www.eesc.europa.eu/hu/our-work/publications-other-work/publications/participatory-democracy-success-story-written-eesc.