Gonçalo Lobo Xavier: Ezentúl ha ölelhetek, mindig ölelni is fogok

Elképzelhetetlen volt, mégis megtörtént. Egyszerre minden megváltozott, mintha semmi sem maradt volna a régiben. Rendkívüli körülmények között élünk, és ellenállónak kell lennünk, hogy megtaláljuk a helyes választ és megerősödve léphessünk tovább.

Nem is tudom, mi hiányzik a legjobban. Önző módon úgy érezzük, minden hiányzik: a szabadság, az árubőség, a szolgáltatások, a mobilitás, a barátság, a törődés, az ölelés – a végtelenségig sorolhatnám. Mindenünk megvolt, és nem tudtunk róla. Tanulnunk kell a megpróbáltatásokból.

Nemrég múltam negyven, de ehhez hasonlót még nem éltem át.

Tényleg valamilyen furcsa „háborúban” élünk. Ahogy azt egy portugál költő megfogalmazta: „háború, melyben fegyver az ölelés”, utalva arra, hogy érintésünkkel akár meg is fertőzhetjük egymást. Szomorú irónia, hogy szó szerint belehalhatunk a törődésbe.

1755-ben egy hatalmas földrengés csaknem a földdel tette egyenlővé Lisszabont. Híressé váltak Pombal márkinak, az akkori királyság főminiszterének szavai: „Temessék el a holtakat és adjanak enni az élőknek”. Napjainkban talán túlságosan ridegnek tűnik ez az utasítás, de nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy tovább kell lépnünk, és – még ha kétségbe is estünk – bátran kell viselnünk a megpróbáltatásokat, melyeknek úgy érezzük, hogy nem voltunk okozói.

De most a válaszról szeretnék beszélni. Két hónap fájdalmas bezártság, több hetes bizonytalanság és kínlódás után itt az ideje, hogy „enni adjunk az élőknek”, és megpróbáljuk újjáépíteni a társadalmat, a gazdaságot, Európát és a világot.

Vonjuk le a szükséges tanulságokat, és kezdjük újra.

Hozzám hasonlóan biztosan sokan gondolják, hogy ezentúl, ha ölelhetnek, mindig ölelni is fognak, vagy elmondják a másiknak, mennyire hiányzik. Óvakodni fognak attól, hogy bárkinek is csalódást okozzanak. Csupa jó szándékú terv.

A gyakorlatban azonban senki sem tudott vagy tudna felkészülni egy ilyen helyzetre. Mi a megoldás? Hogyan építhetjük újjá a társadalmat és a megmaradásához nélkülözhetetlen gazdaságot?

Mielőbb meg kell válaszolnunk ezeket a kérdéseket, és válaszunkat a szolidaritás európai elveire kell alapoznunk.

Valójában, ha arra gondolunk, mitől is fosztottak meg bennünket, az európai egységes piacra gondolunk. Szerintem van értelme ennek a párhuzamnak: hirtelen magunkra lettünk hagyva – kiszakadtunk eddigi hálózatunkból, életünkből. Megfosztottak bennünket a szabadságtól, az áruk, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgásától, és mindannyian be lettünk zárva lakóhelyünkön. Ezt senki sem élvezte.

Éppen ezért vagyok rendíthetetlen Európa-párti. Az egységes piac biztosítja számunkra a szabadságot, a növekedést, a szabad mozgást és a szolidaritást. Ne hagyjuk, hogy a világjárvány megfosszon bennünket a szebb jövőtől. Álljunk ki a szabad, szolidaritáson alapuló Európa mellett. Induljunk el együtt a szebb jövő felé, amelyben megöleljük, akiket legjobban szeretünk, és gondoskodunk egymásról.