A Sokféleség Európája csoport cikke

Alain Coheur

Pénzügyi, gazdasági, társadalmi, élelmezési, migrációs, biztonsági és környezetvédelmi válságok sora... és most itt az egészségügyi válság! A félelmet marketingelemként használva lendülünk egyik válságból a másikba, miközben a világot szándékosan megbénítja az attól való elzárkózás, hogy alapjaiban kérdőjelezzük meg azt a gazdasági fejlődési modellt, amely a közszolgáltatások privatizációja és a szociális védelem meggyengítése révén éveken keresztül a pénzügyi érdekeket részesítette előnyben. Ebben a modellben a vagyon előnyeit csak néhányan élvezhetik, az állam leépítésre kerül, a megszorítások pedig a legelesettebbeket sújtják, azzal védekezve, hogy „nincsen más megoldás”. Gazdasági rendszerünk önbeteljesítő jóslatokat eredményezett és szétrombolta az emberek közötti kapcsolatokat, hogy örömöket hajszoló, kényszeres fogyasztókká tegye őket.

Azok, akik a mostani helyzet áldozatai, már korábban is áldozatok voltak: azok a szakmák, amelyek a hatalom birtokosainak szemében nem bírnak jelentőséggel, amelyeket lekicsinyeltek, alul- vagy egyenesen leértékeltek – most e szakmák képviselőire irányul minden figyelem. Olyan szakmák válnak nélkülözhetetlenné a társadalmi kohézióhoz, amelyek kikerültek a látókörünkből. Szakmák, amelyeket éveken keresztül sújtottak a nyereségességgel, a termelékenységgel és a gazdasági hatékonysággal kapcsolatos elvárások, minden tiltakozás és a politika döbbenetes érdektelensége miatt folytatott minden figyelemfelhívó akció ellenére. Egészségügyi rendszereink frontvonalában találhatjuk az ápolókat, a gondozókat, az otthoni segítőket, a háziorvosokat, a tanárokat, a pszichológusokat, a gyermekgondozókat, a szociális munkásokat és mindazokat, akik többek között a betegeket és kirekesztetteket, illetve a szenvedőket, a társadalom peremére szorultakat, a hajléktalanokat, az önálló jövedelemmel vagy hivatalos okmányokkal nem rendelkezőket segítik. A jelenlegi egészségügyi válság leleplezi társadalmaink minden mértéktelenségét és egyenlőtlenségét.

Már elfelejtettük a „közjó” fogalmának jelentését és figyelmen kívül hagyjuk azoknak a közös értékeknek a jelentőségét, amelyek egyesítenek, összekötnek és emberi kapcsolatainkban éppúgy, mint puszta létezésünkben meghatároznak bennünket. Társadalmunk – amelyet újból kísértő baljós nacionalista és populista árnyak már korábban meggyengítettek, szekértáborokba merevítettek, elbizonytalanítottak és behálóztak – egyre csak távolodik ezektől az értékektől.

Mostantól a politikai és a gazdasági élet szereplőinek ugyanolyan súllyal nehezedik a vállára az a feladat, hogy megtalálják a kivezető utat ebből a helyzetből. Csupán két megoldás képzelhető el ugyanis: vagy úgy döntünk, hogy csak egy veszélynek tekintjük ezt a válságot a sok, eseti alapon megoldandó krízis közül, és így segítünk a társadalomnak jobban reagálni az ilyen helyzetekre, vagy pedig az egészségügyi válság leküzdését követően változtatunk szemléletünkön, és elhisszük, hogy „van más megoldás”. Ennek egyik módszere, ha végrehajtunk egy új megállapodást – egy, a szolidaritás és az egyenlőség értékeire alapuló társadalmi és környezetvédelmi paktumot –, amely többek között a szociális gazdaság sikereire épít. Ennek a megállapodásnak a végrehajtásához határozott fellépésre van szükség: termelésünk helyszíneit át kell helyezni úgy, hogy a rövid, helyi és biztonságos ellátási láncokat részesítsük előnyben, valamint olyan munkahelyeket kell létrehozni, amelyek méltányos jövedelmet biztosítanak a társadalom minden tagja számára. A közszolgáltatásokat újra kell éleszteni, alapvetőként kell elismerni és lehetővé kell tenni, hogy megfelelően ellássák feladataikat egy szociális és szabályozó jellegű, a pénzügyi piacok által nem megkötött állam égisze alatt.

Ha jól választunk, nemcsak abban a szerencsében lesz részünk, hogy átéljük a „minden válságnak véget vető válságot”, de új alapokra helyezhetjük viszonyunkat a társadalommal és a környezettel is.