Interjú Giuseppe Guerinivel

Hogyan éli meg ezeket a nehéz napokat?

Rendkívül erős nyomás alatt, mind szakmai, mind pedig személyes és érzelmi szempontból. Bergamóban élek, az olasz járvány epicentrumában. Sok szenvedés és haláleset vesz körül minket, ami mélyen megrázó, és a folyamatos szorongás és tehetetlenség érzése kísért. Mindannyiunknak vannak barátai, munkatársai vagy ismerősei az áldozatok között: azok között, akik elhunytak vagy akik az intenzív osztályon küzdenek az életükért.

 

Egy szövetkezeti szövetség elnökeként mit tud tenni a frontvonalon?

A betöltött szerepemnél fogva elsősorban azzal a számtalan vészhelyzettel vagyok kénytelen szembenézni, amellyel az általam képviselt szövetkezeti vállalkozások szembesülnek február 23. óta – attól a pillanattól kezdve, amikor ráébredtünk, hogy terjed a vírus, és a nagy bizonytalanság közepette el kellett döntenünk, hogy mihez kezdjünk a sok általunk kezelt szolgáltatás esetében. Bergamói szövetkezeteink több mint 9 000 munkavállalót foglalkoztatnak a szociális és egészségügyi szolgáltatások terén, ápolási és otthoni gondozási szolgáltatásokat kínálnak, valamint idősek és fogyatékkal élők lakóotthoni és nappali ellátási szolgáltatásait működtetik. Bizonyos esetekben a lezárás mellett döntöttünk, de aztán a helyi önkormányzatok fenyegetéseivel szembesültünk, amelyek viszont a szolgáltatások folytonosságát szorgalmazták. Rengeteg feszültség jellemezte ezeket az órákat. A következő napokban és hetekben tovább nőtt a feszültség és a szorongás: megkezdődött a rettenetes és eszelős verseny, hogy védőeszközöket szerezzünk munkavállalóink számára, miközben nagy gondot okozott egyes gondozási és ápolási szolgáltatások folyamatosságának biztosítása úgy, hogy a szükséges eszközök nem álltak rendelkezésre, és félelemmel töltött el az is, hogy az alkalmazottak és a gondozottak is megbetegedhetnek. Sajnos ezek a félelmek – különösen az idősotthonokban – drámaian reálisnak és megalapozottnak bizonyultak. 

 

A szövetkezetek folytatták-e működésüket, vagy némelyikük kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét?

Valójában azon a helyzeten kívül, amiről az imént beszéltem, azzal a helyzettel is szembesültünk, hogy számos tevékenységet kellett fokozatosan megszakítani: az iskolákkal és az oktatási tevékenységekkel kezdtük, majd egymás után más ágazatok is kénytelenek voltak bezárni. Most már több mint 180 szövetkezetünk van, amelyek mintegy 2500 ember számára voltak kénytelenek aktiválni a szociális következmények enyhítésére irányuló intézkedéseket, és amelyeket most az veszélyeztet, hogy nem tudják folytatni tevékenységüket: az idegenforgalmi és a kulturális ágazatban a válság pusztítónak bizonyult. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdasági feldolgozó és a gyártó szövetkezetekre. Egy szövetkezeti szövetség elnökeként tehát egyrészről azok válságával kell szembenéznem, akik túlterheltek, mert hatalmas munkaterhelés nehezedik rájuk a segítségnyújtás és az alapvető szolgáltatások ágazatában, és nagymértékben ki vannak téve a fertőzés veszélyének is, másrészről pedig azzal, hogy rengetegen félnek és aggódnak, mert elvesztették a munkájukat.

 

A koronavírus által előidézett válságra adott válasznak mely része működött?

Ami legalábbis a mi esetünkben jól működött, az a helyi közösségek, önkéntes egyesületek és az összes társadalmi szervezet hihetetlen szolidaritása és erőteljes reagálási képessége volt, amellyel csodákat értek el az adományok összegyűjtése és az elvégzendő tevékenységek terén. A szociális munkások és az egészségügyi dolgozók áldozatkészsége hihetetlen volt. Nemcsak orvosok és ápolók, hanem tanárok és gondozók egész sora is nagy személyes kockázattal járó feladatot látott el. Ezt követte az általános mobilizáció. Alig 10 nap alatt Bergamóban (de más városokban is) kiállítási pavilonok használatával tábori kórházakat hoztak létre, ezek megvalósítása széles körben mozgósította az önkénteseket, akik éjjel-nappal, ingyen dolgoztak. Főként nem kormányzati szervezetek orvosai és ápolói vállalták a működtetést, a finanszírozást adományok biztosítják. Megint csak Bergamóban – a kórházi ágyak felszabadítása érdekében – néhány nap alatt három szállodát alakítottunk át több mint 300 ággyal azoknak a betegeknek, akik elhagyták a kórházat, de még nincsenek stabil állapotban. Ezekben a szállodákban a betegellátást szociális szövetkezeteink biztosítják. Hatalmas munkát igényelt, de létfontosságú szolgáltatásról van szó.

 

Mi az, ami viszont nem működött?

Mindenekelőtt azok az intézményi szintek vallottak kudarcot, amelyek nem tudtak időben egyértelmű döntéseket hozni, nem tudtak sem egyhangúlag tervezni, sem a válsághelyzetben cselekedni: a helyi, regionális és nemzeti közigazgatás ellentmondásos döntéseket hozott. Olyan bürokráciát tapasztaltunk, amely leginkább azzal foglalkozik, hogy saját hatalmát érvényesítse, illetve megvédje magát a felelősségvállalással szemben, amelyet túl sok esetben hárított át a szolgáltatókra. Ez eltérő mértékben, de nemcsak Olaszországban és Bergamóban, hanem általában a legtöbb nyugati országban problémát okozott. 

 

Ön szerint mi a magyarázata ennek a magatartásnak a különféle közigazgatási szinteken?

Úgy gondolom, hogy általában véve alábecsültük a Kínában zajló eseményeket, kissé úgy tűnik, mintha mi nyugatiak fölényben éreztük volna magunkat amiatt, hogy fejlett egészségügyi rendszerünk van, rendkívül fejlett technológiával és nagyon modern kórházakkal. Mintha túl sok vezető, cégvezetők és polgárok is meg lettek volna győződve arról, hogy a nyugati életmód, valamint az a feltevés, hogy színvonalas kórházakra és egészségügyi intézményekre támaszkodhatunk, megvéd majd bennünket. A járvány Lombardiában való megjelenését követő első napokban mindenkit kinevettek, aki aggodalmának adott hangot. Ezt a fölényérzetet talán legjobban az egyik olasz regionális elnök híressé vált megjegyzése fejezi ki, melyben azzal vádolja a kínaiakat, hogy „figyelmen kívül hagyják a személyes higiéniát és élő egeret esznek” – ez a nézet túlságosan is elterjedt volt a nyugati közvéleményben. Ez a hozzáállás – különböző formákban – néhány nappal ezelőttig Európa és a világ más politikai vezetőinél is tetten érhető volt. A kórházak, amelyek olyan rendkívüli és innovatív egészségügyi szolgáltatásokat tudnak nyújtani, mint a többszörös szervátültetés és a magasan fejlett daganatos terápiák, valójában nagyon törékenynek bizonyultak, és az összeomlás szélére kerültek egy vírusjárvány miatt, amelyet sokkal hatékonyabban lehetett volna visszaszorítani, ha a lehető legtávolabb tartjuk tőlük. Legalábbis itt, Bergamóban a kórházak voltak – minden szándékuk ellenére – a járvány terjedésének központjai. 

 

Hogyan értékeli az európai szinten elfogadott intézkedéseket?

Azok közé sorolom magamat, akik azt állítják, hogy az Európai Unió és intézményei sokat tettek ebben az időszakban, bár a jól ismert nehézségekkel és ellentmondásokkal: az összetett döntéshozatali mechanizmusoktól a tagállamok túlzott önreferenciájáig. Véleményem szerint az Európai Bizottság és az Európai Parlament egy hónap alatt fontos döntéseket tudott meghozni, és olyan gazdasági intézkedések bevezetésén dolgozik, amelyekre korábban soha nem került sor. Ami nyilvánvalóvá vált, hogy bármennyire is alapvető fontosságú a gazdaság, és bármennyire is fontos szerepet játszanak majd a meghozott gazdasági intézkedések akár a válság kezelése, akár a dolgok újraindítása szempontjából, mihelyst csökken a vészhelyzet, Európának még mindig nincs meg a lehetősége arra, hogy a piaci és gazdasági szabályozáson túlmenően más ágazatokban is beavatkozzon eszközök, erőforrások és hatáskörök révén. 

 

Egységesebb Európára van tehát szükségünk?

Nyilvánvalónak tűnik, hogy még nagyobb szükségünk van Európára. Mintha egy napon súlyosan megbetegednénk, és valaki csak pénzzel vagy a kórházba indulás lehetőségével tudna segíteni nekünk, de semmilyen módon nem lenne képes közvetlen szerepet vállalni a kezelésünkben vagy a védelmünkben. Mindannyian tudjuk, hogy a pénz fontos az egészségügyben – de ha valaki pénzt ad neked, és te egy sivatag közepén vagy, akkor a pénz önmagában nem fog megmenteni. Úgy gondolom, hogy a járvány által okozott hatalmas válság azt mutatja meg nekünk, hogy ha egy tényleges Európai Uniót akarunk, akkor sokkal, de sokkal tovább kell tudnunk lépni az egységes piactól, valamint a bank- és monetáris uniótól, hogy tényleges esélyt kapjunk egy olyan államok uniójára, amely összehangolt és egységes kontinentális politikát folytat.


Hogyan tudunk ehhez mindannyian hozzájárulni, és milyen segítségre van szükség?

Amit tehetünk, hogy a szolidaritás és az integráció kultúrájának előmozdításával, az önzésnek és a bezáródásnak ellenállva továbbra is befektetünk egy egységes Európa ideáljának megteremtésébe. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy senki sem mentheti meg egyedül önmagát, és hogy a szolidaritásnak, valamint az emberiség és Európa „sorsközössége” kölcsönös megosztásának drámai alternatívája az új háborúk poklába való megalázó és kétségbeesett zuhanás lenne. 


Érzett-e szolidaritást Olaszország irányában?

Nagyon is, a közösségi hálózatok, például a szociális gazdasági szervezetek részéről, és rengeteg országból kaptunk szeretetteljes baráti és intézményi támogatást. Értékes támogató üzeneteket kaptunk az EGSZB-s kollégáktól is. Sajnálatos módon viszont negatív vélemények is elhangzottak egyes európai államok politikusaitól, akik nem késlekedtek Olaszországot kritizálni, és folytatták egoista és hamis politikáikat, nem utolsósorban az Európai Unió potenciális szerepével kapcsolatban. Sajnos ez nem különbözik attól, amit sok olasz politikus csinál, akik csak arra képesek, hogy kritizálják vagy eszközként használják ezt a válságot és politikai tőkét kovácsoljanak belőle, valamint támogatást szerezzenek maguknak a rémült és összezavarodott népesség körében. Tehát azt mondanám, hogy még ebben a helyzetben is létezik egy szolidáris és ellenállóképes Európa és emberiség, akik tudnak másoknak segíteni és építkezni, és vannak sakálok meg opportunisták, akik mindig profitálni próbálnak egy válságból vagy háborús helyzetből. (mp)